Hirtelen tört rá, mint dühöngő orkán, mely röpít háztetőt és rombol falat. Bénultan ült és csak annyi jött ki torkán, hogy: levegőt! S a nővér szaladt.
Gépeket kapcsoltak, orvos jött rohanva, életmentő szérum úszott fecskendőbe, majd bele az érbe még reményt kutatva, és ő rásimult a néma lepedőre.
Szakadt a hálóing, élesztőgép csattant, újra, újra, s újra fáradhatatlanul. Felpattant a teste és tompán visszahullott, majd megállt a szív! Most ő maradt alul.
Egy csöppnyi rög csupán, amely véréből lett, zárta el hirtelen a keskeny vér utat a dobbanó szívbe, táguló tüdőbe. Pár másodperc csupán és megszünt egy élet, a lét, a küzdés, az öröm, a tudat.
Körbeállták csendben. A gépek is hallgattak. Színtelenné vált a földi kulissza. Ő már messze járt a kapu túloldalán, fényévekre távol, s nem jön soha vissza...
+ 1 + 1 |