Csillagok, vegyetek magatokhoz, S ringassatok untalan! Ó, e csönd mily tiszta, Hideg levegőben élvezek élni. Szárnyakra kaptam szárnytalan őrült, Csak a bú húz vissza.
Tétován keresgélem a csírázó gallyat, Nemrég száradt esőben fürdök. (Ezt hogyan lehet megtenni?) szerk. Rázza a fény hideg kezem, Mint beteg ember, csak fekszem, S vacogva fázok. Ó csillagok, ne felejtsetek el engem!
2012.
A mű hangvétele szomorú, bizonytalan. Az első versszakban az égre tekintek, imádkozom az Úrhoz. Vágyom az ő békességére, jóságára, szeretetére. Ám a sok fájdalom és keserűség hatására még nem lehetek ott, mert ember lévén, a rosszal együtt kell élnem, a kiutat nekem kell megtalálnom. A második versszakban ellentétek jelennek meg, ami erősíti a bizonytalanság érzését. A szokatlan szóhasználattal ezt az érzést fokozom. Keresem a kiutat, nem sok reménnyel, de az ima örökké megmarad, mely segít mindenkin.
(Az első versszakban az Úr nincs említve, ha csak a csillagok nem az Úr. Ha nem írja a szerző, nem gondoltam volna. A második versszakban nem találom az ellentéteket.) szerk.
(Kérem az olvasót, hogy írja meg véleményét!
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.
A moderált véleményt feltesszük ide.) szerk.
+ 46 + 3 |