Egom meseváros királya: Galiba, sok embert vitetett már be a dutyiba. Ennek a zsarnoknak az apja Döbrögi; akire tutira berágott a Matyi. Nagyon figyeljétek egomi gyerekek! Mit csicseregnek a fákon a verebek. Azt beszélik városszerte, hogy nagy lesz a serteperte.
Ref. Nagyon figyeljétek egomi gyerekek! Mit csicseregnek a fákon a verebek. Azt beszélik városszerte, hogy nagy lesz a serteperte.
Mikor Petőfi Sándor a vándor Egomban a mesevárosban járt, kicsi táltos lóra, pegazusra talált. Ült a ló egy széken és mobiltelefonált. Délibábot rendelt Galiba részére, mert ezt kívánta meg királyőfelsége. A Vidámságbolt előtt ült a paripa, a szájában füstölt egy szép cseréppipa. Petőfi elővett egy nagy kockacukrot, és a pegazushoz költőszóval szólott: - Kis lovacska, szép lovacska, cukorka van a markomba’. - Nem kell nekem a cukorka, csak a szavak tűzparazsa, így repülök fel magasra, egészen a csillagokba. Verspörkölt lesz az ebédem, versgulyás a vacsorám, híres magyar poéta lesz az én kicsi gazdám. - Hát akkor én, jól tartalak, annyi verset ehetsz-ihatsz, tele lesz a gyomrod, Én vagyok az a poéta, úgy ahogyan mondod. De hogyan hívnak, te ló? Mondd a neved nékem! Azt is mondd el, mit keresel ezen a vidéken! - Édes gazdám! – kiált a ló. – Pegaznak hí itt mindenki, tündérhonból hozott neked Kukorica Jancsi. Itt szolgálok a Matyinál, neki varázsolt el a nagy libakirály. Örömében a kis gebe leteszi pipáját, és Petőfi Sándor köré csavarintja szárnyát. Hát, ahogy ott ölelkeznek olyan poétásan, rájuk kiált az utcáról a Jancsi vidáman: - Mit nem látok! – kajabálja Kukorica Jancsi. – Te vagy költőm? Sándor bátyám! Ki vagyok, találd ki? - Nem nagydolog – szólott Sándor. – Te vagy Ludas Matyi netán, akit Döbrögi uraság vágott a ludakért kupán? - No, ne bomolj, Sándor bátyó! Nem ismered János Vitézt? Még a paci is megismert, parolázik velem, no, nézd! Petőfi most közelebb megy, hátba vágja Jánost, aki ölelgeti nyakán a kis gebe táltost. - Hogyne ismernélek, pupák! Előkerültek a pipák a vászon tarisznyából. Füstölögtek, pöfékeltek, még a Pegaz is pöfékelt cseréppipájából.
Aztán megérkezik Matyi, a csárdabolt gazdája, vele van a három énekes libája. Képzeljétek gyerekek, mikor a verebek meglátták a csicsás csajokat, lekajolták az asztalról a kacagó-magokat, aztán a verebek annyira nevettek, hogy minden meghótak, és az asztal alá estek. De ez a bolt nem egy közönséges „csárda”, mert ez a meserapperek tanyája. „Kapni lehet itt nevetés-vizet, kacagó-magot meg hahotakenyeret. De van itt mosoly-csoki, röhögő hamburger, kacaj-szalmakrumpli, mindenféle rumli; tökjó balhés cucc” – ezt kiabálja a bolt előtt egy strucc. - No, de libalányok, ne csak a szátok tátsátok, hisz tele van kacagó-maggal a táskátok. A kis csávóknak vigyetek! Egyetek gyerekek, hogy vidámak legyetek. - De jó, hogy itt vagytok, mert számítok rátok, amikor meglepnek az úri zsiványok. - No, de mondd el, öreg! Honnan van e boltod? Kik ezek a libák? Jól megy e a dolgod? - Ezek mesebeli beszélő libák, énekelnek, táncolnak azért ilyen csicsák. A szőke a szóvivőm, ridikülben viszi a szót, az a másik hosztessz: hoz-tesz borravalót. A harmadik görl. Ő görlkorcsolyázik. Elvarázsolt királylányok, a fejűkön látszik. A libakirályt megmentettem a vörös róka szájából, s a három legszebb lányát nekem adta hálából. De csak tengtem-lengtem, és elszegényedtem. Aztán az ötletem a fejemben forgott: Az, hogy nyitni kéne egy Vidámságboltot! De csak legyintettem: Egye meg a fene! Ehhez nekem egy varázsló kellene! Mikor ezt kimondtam, ott termet ez a ló szemem előtt nyomban, azután meg így szólt: - Mit parancsolsz gazdám! - A rézfán füttyös vadlúd csípje meg a fajtám! - kiáltottam. És erre a földből kinőtt ez a rézfa, nevető levelek csilingeltek rajta, az ágán e randa vadlúd füttyögetett, leugrott a fáról s a hátsómba csípett. Ez oldotta meg a gondot, mert eszembe jutott mit a libakirály mondott, hogy teljesíti három kívánságom. Harmadikra azt kívánom, legyen egy Vidámságboltom. Alig, hogy e szavakat kimondtam, ez a Vidámságbolt idetermett nyomban. Asztal, szék, pódium, látjátok? Itt vannak. A pódiumon pedig libáim táncolnak.
Mondja ám a mesét rendesen Matyi, mígnem átöleli őt is a paci, aztán Jancsi meg Petőfi fölkapja vállára, körbe viszik s rádobják a pegazus hátára. Pegazzal vidáman, szegecselt bőrcuccban, surranóval a lábán az utcára dobban. Táncol a pegazus Matyival a hátán, amikor elibük begördül egy járgány. Nagy hasú Galiba meg a kísérete dögnagy limuzinnal dübörög a térre. Meglátja mindjárt a libalányokat, és baseball ütőjével a Matyira mutat: - Hé, te libás fazon, mennyi lesz az annyi? - Száz euró, felség, ennyit szoktam kapni. - Na, ne tedd a burád, tíz eurót adok, s beugranak verdámba a kis libacsajok. - Nem uram! Ennyiért nem adom a libám. - Szóval nem értesz a szép szóból, csórikám! Akkor elvesszük a libáidat ingyen. Nálam táncolnak estére. Ennyi, mese nincsen. Sőt, most megkóstolom a híres italodat, csak azután töretem össze a csontodat. - Aztán kend ne bántsa e háznak gazdáját, mert megküldöm kardommal azt a hájas hátát. Hiába lett kend a magyarok királya, előttem a szegényt ne piszkolja szája! Kukorica Jancsi egyre közelebb lép, Galiba, a király, pedig tolat hátrébb. - Fogják le! Fogják le ezt a tolvajbandát! Azt a libás fazont meg a kukoricát. Ötven botot rájuk, a tömlöcbe velük, holnap meg hajnalban levágjuk a fejük. Int a két óriás testőralaknak, akik vasláncokkal Matyira rontanak. A Pegaz hátáról nyomban lerángatják, és a kezét-lábát jól összeláncolják. Kukorica Jancsi a kardjához kapna, de most veszi észre, hogy azt otthon hagyta. Így elfogják könnyen, lábát vasra verik, és azután durván Matyi mellé lökik. Hanem Petőfi, a furmányos poéta, két hordó nevetés-vizet veret csapra. A három libalány hordja korsószámra, amíg nem Galiba esik hahotába: - Hahaha hihihi, hihihi hahaha. Bruhaha-bruhaha, bruhaha-bruhaha. Megparancsolom én a király Galiba, haha, hogy mostan velem röhögjön mindenki, bruhaha! Ti is kiskrapekok velem nevessetek, hahaha, mert különben levágatom rohadttökfejetek, bruhaha! A testőrök is már annyira nevetnek, hogy óriás testükkel mind a földre esnek. Ekkor berontanak a csákós gyerekek, kezükben pörögnek gyorsan a kötelek. Megkötözik erősen az óriásokat, s Matyiról, Jancsiról leszedik láncukat. Fakarddal, nyilakkal, csúzlikkal őrt állnak. Nincs menekülése a díszes társaságnak. - No – mondja Petőfi –, eljött az ideje, hogy a porba hulljon a Galiba feje. Utána pedig a bohóc miniszterek, mind lenyakazásba részesüljenek. - Állj meg Sándor bátyám! – szólott mostan Jancsi. – Nem nyakazni kéne, hanem próbát tenni. A magyarok Istene azt kívánja tőlünk, hogy ne sározzuk be régi dicsőségünk. Az asztalon áll ez a szép veretes láda, ebben van a jogar, meg az országalma, mellettük ragyog a király koronája. Jancsi most kinyitja a láda fedelét, és kirakja országunk három szép jelképét.
Mostan figyusz öreg! Az agyam sistereg. Ős öreg ékszerek, rubinnal fénylenek. Jogarunk az igazat példázza, aki kézbe veszi és hazudik, megnémul a szája. Országalmánk az összefogásunk jelképe, széthúzóknak billogot éget tenyerébe. Aki pedig király akar lenni, annak a nehéz koronát kell vinni. Ha összecsuklasz öreg, nem lehetsz király, de senkit se bírálj, inkább húzz el innen, mint egy döglött sirály!
De hát mindennek eljön az ideje, vörösödik nagyon a Galiba feje. Kótyavetye, a pénzügyminisztere, neki az almától szénné ég keze. Jajgat, ordítozik, a vízcsaphoz viszik. Utána jön Trehány, paragrafust hány, de mikor a jogart veszi a kezébe, elnémul a fazon mindörökre. Aztán jön Bumburnyák az oktatási krapek, ez egy vakerátor, vadiúj az iskola rendszere, de a jogartól neki is megnémul a nyelve. A királycsávók már menekülnének, de a gyerekek megállítják őket. Galiba királyt az asztalhoz viszik, a dögnehéz koronát a fejére teszik. Lép vagy kettőt-hármat, aztán összecsuklik, varázskorona a fejéről leugrik. Vidulnak a fejek, a gyerekek nevetnek. Azután csúzlikkal Galibára lőnek. A rézfáról leugrik a vadliba ízibe, s belecsíp Galiba zsíros fenekibe. Most már körbe járnak, most már körbe futnak. Örülnek a csávók, hogy menekülni tudnak.
Azután Petőfi szólott poétásan: - Elbírod-e a koronát, János Vitéz, lássam! - Mi az, hogy elbírom? Hisz lovamat is a hátamon vittem, olyan könnyű volt, hogy tollból van azt hittem. No, de ennek a fele sem tréfa, lónál is nehezebb az ország koronája. De tegyétek fejemre! Jobb kezembe jogart, az almát a balba, király leszek, ha a nép is ezt akarja.
De még a világ sem látott ilyent, öreg. János Vitéz állta a próbát, mint a cövek. Tapsoltak, hurráztak az egomi emberek. Körbe táncolták a csákós gyerekek. Nem némult meg Jancsi, nem égett tenyerébe billog, hanem teljes díszben a limuzinhoz ballag. Matyi pedig rögtön a volánhoz ül, és mint egy madár a téren körbe „repül”. Petőfi is felugrik a Pegaz hátára és utánuk vágtáz ló-halálába. A gyerekek kiszabadítják az óriásokat, aztán ők is járják dübörgő táncukat. A Vidámságbolt előtt kacagnak az emberek. A nevetésvíztől, a kacagó-magtól az ember gyereke soha el nem patkol. Jancsi király táncol, vele táncol népe… Ezzel kiskrapekok a mesének vége.
+ 6 + 3 |