Kettőnk között nem volt megbeszélt találkozás. ‘81-ben az osztálytársak rendezték meg, akik a szülővárosban maradtak, s akik nem maradtak pimaszul távol, a legtöbben akik eljöttek, távolabbi városokból, vagy az anyaként megmaradt honból érkeztek , (kiharapott alma), személykocsin, vonaton jöttek, s potyautasként valamelyik régi osztálytárssal, kint inkább tartják a megkopó kapcsolatot. Élő anyaföld s emlékezet.
Nem volt megbeszélt hely-idő-mód találkozó. Már nyolc esztendeje nem is beszélgettünk, csak építettük várainkat, amire vágytunk, s ami váratott magára, lázas útkeresés meg tévutak, hencegő idő, idegen tájak, idegen hangok és a mélyben érlelődő daimónionok , amitől szélsepert ös- vényeink szétszaladtak, nyolc esztendeje már.
Nem volt megbeszélt időrögzítés, cimbora hívás, füttyentés a kapuban: gyere, gyere. Halottaknak is hittük már egymást, elaludt a rozsdahajlamú élményidő. Valami sorsintézményi tisztségviselő lehetett, aki rendelkezett: találkozásunk helye legyen Budapest. Két idegen ember talál- kozott, roggyant térdekkel kapaszkodtak föl az ötödik emeletre, a budai bérelt másfélszobásba, akkor épp ott lakott, persze társtalan, emlékfoszlányokkal, elfelejtett történetekkel, s az időtitkokkal, cella- magányos illúziókkal, amelyekről nem beszélt, amelyek őt is megöregítették.
Nem volt megbeszélve a levelek sorrendje, sem a megírásuk időzítése, de a november tizenegyedike, születésem ezt rendezte: ISTEN ÉLTESSEN JÓBARÁT, SOK BOLDOG NÉVNAPOT, GÁBOR (üzent a szkájpon). KÖSZÖNÖM, TÉGED IS ÉLTESSEN ISTEN, ÉLJEN SOKÁ MÉG GYERMEKKORUNK, MARCI, és aznap jött a sírutáni csönd is, a gyermekkor végtelen csöndje, aznap.
+ 6 + 0 |