Ne feledje, drágám, a tüneményt, mi feltűnt ezen a szép nyári reggelen: Az útkanyarban hírhedt ócska dög féle ült ágyán, egy kavicsszőnyegen,
nyitott ölét, lábait magasra dobta, s méregtől átizzadt testét szégyentelenül és gúnyosan kitárta, s telt hasa füstölt az égnek. Sült a ringyó, a tündöklő napsugár égett, azért, hogy tűnjön a szemét, hogy Földünknek, parányra bontva e férget, visszaadja most mindenét.
Mint nyíló virág, a büszke csontvázon, függött az ég tekintette. Bűzös, égett hússzag terjengett a tájon, s féltél, hogy elájulsz bele.
Piszkos pocakja fölött a legyek köröztek, s folyt belőle fekete lé, kövéres vastag csimaszok csámcsogva jöttek, másztak a rongyos hús felé.
Hulláma röppent, s mint dagály áradt s apadt, fölszökő vízként gyöngyözött, míg teste tétován légzésre púpra dagadt, élete lett többszörözött.
Zenélt a világ, dallamok szálltak csendesen, mint lágy szellő patak ölén, úgy mint magszitában ha gabonaszem hersen, mit ütemre pörget legény.
Álomkép csupán, az alak szétzilált kusza, szövényes vonalfirka volt, egy vázlat, amit a művész úgy visz vászonra, ahogyan benne bujdokolt.
Az eliszkolt kutya a sziklaszirthez bújva ránk vicsorított mérgesen, sóvár pofája éhesen várt a pillanatra, hogy a hullából újra egyen.
- Minden hiába drágám, sáros lesz tested, mocskos ragályos borzalom, de csillag vagy szemeimben, és drága fényed üdvöm és lázam, angyalom.
Bizony! Királynő leszel te a nők között, mert eljön végítéleted: Testeden vadvirág nő, aszott csontod zörög, s csupa gaz lesz a fekhelyed.
De szólj a kukacnak, drágám, hogy a celládban fölfalhat, eheti szíved, bennem megmaradsz, mert gyönyörű önmagukban őrzöm holt szerelmeimet.
Fordította: Németh Dezső
+ 25 + 4 |