(The Raven)
Egyszer egy bús éjféltájon, nem jött álom, s eltűnődtem Elfeledett furcsa tanról fáradtan elernyedve, És miközben bóbiskoltam, motoszkált valami halkan, Egy finoman kopogtató, kocog ajtómon egyre, „Éji látogató,” súgtam, „ajtómon van a keze – Csak ez van, más semmi se.”
Ah, egészen jól emlékszem, ez volt sivár decemberben, Minden egyes hunyt parázs a padlón árnya szelleme. Akartam, hogy reggel legyen, mert őt hiába keresem, Így könyvem végén nőtt a búm – búm a meghalt Lenóre – Ritka ragyogó hajadon, angyal nevén Lenóre – Névtelen itt örökre.
És lágyan bús homályözön susog minden rőt függönyön, Izgatottan felrettentem, sosem volt ez azelőtt; Hogy most szívem gyorsan dobog, ismét a félelmem forog: „Mert valami látogató könyörög az ajtómban – Mert egy késett látogató esdekel az ajtómban – Így van ez, és semmi több.”
Mostan erős lélek árban; már nem haboztam hosszasan, „Uram” szóltam „vagy Asszonyom, bocsánatát akarom; De tény, én voltam tétova, akkor jött ön kocogtatva, És könnyedén kocogtatta, kocogtatta az ajtóm, Nem volt biztos, hogy jól hallom” – de az ajtót kitárom; – S semmit, csak az éjt látom.
Mélyen a homályba néztem csodálkozva hosszan, féltem, Kétkedve így álmodni nem mert halandó előtte, De a csöndön töretlenül jelképesen nyugalom ül, És egyetlen szó sem hangzik, csak suttogás „Lenóre!” Én súgtam ezt, és egy visszhang visszasúgta „Lenóre!”– Csupán ez, több semmi se.
A szobámba visszamentem, lángban állt az egész lelkem, Hamarosan újból hallom, kezdődik a kopogás. „Biztos” szóltam „biztosan kint az ablakom rácsa koppan: Lássuk tehát, mi merre van, mert ez titokfeltárás – Csitt, szívem egy pillanatra, mert ez rejtélykutatás – Hisz ez a szél, semmi más.
A redőnyöm fölrántottam, mikor szárnycsapást hallottam, Hát belép egy díszes holló, régi jámbor idők szentje, Tiszteletteljesen lépett; körbe járt, de rám se nézett; Lord vagy úrhölgy, látni arcán; ajtóm fölé röppenve – Gubbaszt Pallas mellszobromon, ajtóm fölé röpülve – Gubbaszt és más semmi se.
Most a madár ében tolla fakaszt engem bús mosolyra, De a holló méltóságot visel szigorú arcán. „Vélem tollát maga vágta, „szóltam”, hogy volt bátorsága? Kísérteties vad hollóm, kóboroltál Éjjel partján – Mondd el mi az úri neved ott az éji Hadész partján!” Szólt a holló, „Sose tán.”
Csodáltam a suta szárnyast, világosan diskurálgat, Bár válasza középszerű – kicsit untat lényege: Ezen nem segíthetünk tény, egyetért, nem élt oly lény, Ki valaha szentnek látta, de ha elment az esze – A szörnyszárnyast a szobában szobrára fölengedte, Ilyen névvel: „Semmi se.”
De a holló ült magába fönt a szobron, s mondogatta, Csak ezt a szót hajtogatta, ezt öntötte ki lelke. Semmi mást nem fecserészet – egyetlen tolla se rezzent – Én csendesen motyogtam: „elszállt sok barát előtte – Majd holnap ez is elrepül, ilyent remélek tőle.” Szólt a madár, „Soha se.”
Törve csöndöm, elképedtem az idevágó beszéden, „Kétségtelen,” így szóltam én „kevés a szókészlete, Tán kesergő mestere volt, aki kegyetlenül lakolt; Ezt motyogta mind gyakrabban, erről szólt bús éneke – ¬¬ Gyászéneke volt reménye; bánata bús éneke, Semmiből a semmi se.”
De a Holló nyugodt bája mindenem megkacagtatta, Párnás székre elé ültem, innen látszott a bögye, Besüppedtem bársonyomba, és elmerülve magamba Képzeletre képzelet jött, feltűnt régi élete – Vad, idétlen, ijesztő, bús – régi baljós élete Ezt huhogja, „Semmi se.”
Így ülve sejtésbe merülve nem szóltam egy kukkot se, Csak a madár tüzes szeme lángolt bele keblembe; Soká ültem fenségesen, lassan lehajlott a fejem A vánkosom bíborára – s a lengő lámpa fénye, Fényviola csíkosan, a párnámon forog körbe, S nem áll meg, ah, soha se!
Véltem azért sűrű a lég, mert látatlan füstölő ég, S lengén angyalok mennek a rojtos szőnyegen csengve. „Szegény ördög”, sírtam okkal, „Isten küldött angyalokkal Idő- időt és búfelejtőt emlékedre Lenóre! S nagy kortyra, oh, kortyot iszom; felejtlek holt Lenóre!” Szólt a Holló „Soha se.”
„Látnok!” – mondtam „Gonoszság ez! – Jós, madár, vagy ördögjelmez! – Akárha kísértet küldött, vagy vihar dobott ide, Elhagyottan, de elszántan elvarázsolt sivár házban Rém kísértet kérdem tőled igazán könyörögve, Van-e gyógyír Gileádban? – szólj, kérlek könyörögve!” Szólt a Holló, „Semmi se”.
„Látnok!” – szóltam – „Ez gonoszság! Jós, madár, vagy ördögvilág! – Hisz egy égbolt hajlik reánk s egy imánk van Istenre – Bánat telve kérdi lelkem, szállva messzi Édenkertben, Van-e oda szent kapocs, hol angyalként él Lenóre – Hol angyalok szép mátkámat úgy nevezik Lenóre.” Szólt a Holló, „Soha se.”
„Legyen szavad az elvállás, gonosz madár,” kiáltottam – Eredj vissza vihar-éjbe az Alvilág szélére! Hazug sötét tollad vigyed, szóljon lelkiismereted! Hagyj megtörten magányomba! – menj a szobromról végre! Vedd ki csőrödet szívemből s szállj ajtómtól messzire!” Szólt a Holló, „Soha se.”
S tán e Holló sosem reppen, ül, csak ül ott rezzenetlen Bent a fakó Pallas szobron ajtóm fölött a madár, Szemében van sok színlelés, démonsága álomkeltés, És a földre árnyát veti ömlő lámpafénysugár, És árnylelkem már nem száll el, lebegve a padlón jár, Nem röppen el – soha már!
Fordította: Németh Dezső
+ 12 + 0 |