Ágrésen madár átbújik. Elbeszélget az ősszel. Fényszálas fűből palota épül, s a kékig nő fel.
A bokrokról piros bogyó Ragyogtat ékszerálmot, aranypirost. Felhőfehér égi nő erre vágyott?
Nyár? Ősz? Félig a nyár is ősz, s őszben is lengő nyár van egy darabig. Baktat bogár, kis lélek csend-magányban.
A madárka bokorra száll. Csőréről hangok lépnek, megnyugvón sírók, halkulók, hídjára messzeségnek.
Homoktölcséren hangyacsepp mászik, tapint, s már ment el, kis lenézett robotka-gép, sorsával szinte ember,
születik, felnéz, dolgozik, a konok géprend várja, s mozgatja ős ösztön-parancs, hogy az a boly - hazája.
A madár hol? Csak hangja jár a fénypalotás fűben, kéket, ezüstöt ki-kigyújt, s szikrázik, gyönyörűen.
Árnyékból nézem, életem árnyékából: a Minden mint lesz jajduló semmivé, színtelenné szívemben.
Az úttalan kell, nem az Út? Tavasz, nyár, ősz tél-vétke: lelkek között széttört hidak néznek volt-messzeségre…
…de fáj, s hiszem, nem csak nekem, mit fent a Csillag fájlal, Szépség-idő, te volt, te nincs, lélek-hídon madárdal.
(2011)
+ 4 + 0 |