Az erkélyen néhány szál őszirózsa, fehér, mögötte az őszi ég szürke, árvácska sárgáján fekete folt van, s azzal mintha rám nézne, és köszönne.
Utat az égig néhány virág rajzol a versnek. Én már fáradt vagyok, fáradt, de külön út ez, más utaktól távol, - tudós koldusra gondolat vigyázhat.
Vigyáz is, de a gondolat is koldus, ha becsületes, mert nincs menedéke, mindegy, hogy ágya filozófus Voltaire, vagy Ezópus, s léleklátó meséje.
Rossz érezni, hogy egyedül maradtam, s jó érezni, hogy nincs már velem senki, megmérhetem NINCSEN paradox voltát: valahol mégis a MINDENT jelenti.
Rossz érezni, hogy múltba vész a MINDEN, s jó érezni: rajta a NINCSEN csókja, mert nincs öröklét, véget ér a földi értelmes-értelmetlen fényfogócska.
Verset rajzolok, a vers meg virágot, virág pedig egy út-hidat, az éghez feszülőt, melynél hulló könnycsepp hangok ijesztenek és mosollyal ígérnek.
Ijesztenek, mivel rombol a NINCSEN, s ígérnek, mivel megnyugvást is épít. A vers is NINCSEN: nem kell senkinek sem, - de olykor utat íveltet az égig.
(2013)
+ 2 + 0 |