Fekszem sárga mező-szőnyegen. A patak-váza itatja virágait, és sír a fűz, a fák leánya. Csupasz mellemre hold gurul. Égeti nehéz szívemet, a virágok súgva érintenek, de végleg elfelejtenek.
Látom a felhők haját – Nyakad oszlopán feszül fenn az ég. Borzas ösvények rejtenek, csillag-bozótos úton jössz felém, te Messzeség.
A szépenlépő képzelet arcodat fölírja homlokom kövére, s márvány-vacogás sötétlik éjbeharapó fogaimon
A szerelem fehér örvénylés: pörög, átível, fénytelen ragyog; mint hajló ág ölel létezésed, gyümölcs hull ölembe, s forró csillagok.
Én ott vagyok, hol szótlanok az éjek, hol csönd-omolva elbújik a vágy, s vergődve önmaga mámorában szilánkokká hull szét a világ.
Folyó zúghat, önnön hatalmában törvényként omlik ölébe a part; az élet mállik, otrombán terülő iszapja mindent eltakart. Mi élünk mégis tört hittel, remélve. Romlott magunkat leköpi a szánk, s hiába tekintünk az égre, önnön tüzétõl lángol a ruhánk.
Itt új szónokok hintik szét a semmit; már hinni kezdjük: szabadok vagyunk, de látom anyám éhség-könnyeit, és leláncolva inkább meghalunk…
Szemed gondtól szürke ködbe réved, s szerelmed is szürke mint a táj; jaj annak ki mostan élve ébred, mert az élet, megint „nagyon fáj!”
Úgy zokognak most a fűzfalányok, hogy mindig ősz van, szürke, lucskos ősz. Ne ölelj meg ! Nincsenek most álmok, mert nem vagyok már itthon ismerős.
+ 5 + 6 |