Szerelmem rapszódiám
Ne érints szemeiddel! Átvérzik szívem kötésén a bánat: varasodó csendben hulló levelek özönlenek ujjaid billentyűire.
Elindulnak velem dallamaid, mégis belém döglik a világ. Virágok sebei fájnak: csöndes esőtől bódult réten fekszik a violaszínű cimbalom. – Cigányok állják körül s átokkal verik húrjait.
Anyám csöndje a holdfény, felhúrozza bennem az éjt: kiálmodott szimfóniámat kikötözött fortissimók jajgatják nekem.
Ez a madarakkal hurcolt idő. Ez a csend lápjaiba merülő enyészet.
Magunkhoz mérjük a rendet: alacsony termetű eszmék hurcolják gondjainkat… Nincs eszméletünk, csak vannak, amik vannak.
Törvénybe zárt piros csillagom nem hordhatlak már magammal, elvesztettünk valamit nagyon, kiegyeztünk a hatalommal, de zászlóinkat mégsem adom; alkonyatszínű szerelmem…
Gondba áztatott korbácsok vérzik ki reggeljeinket. – Torkomig érsz: megszaggatottan nyakadba kötöztem virrasztásomat, nézésed kévéit hordom magamban; búzavirágok kékjét álmodom szemeidre.
Szél jajgat át a kerten. Meghajlom lelkemben veled, és az elárvult értelmetlen szívemen sistereg.
Elrejtezem látásodban, így leszel végleg átlátszó bennem, de szétlőtt életemből újra összeraklak maradék szerelmem.
+ 2 + 1 |