Járunk a város elbetegült testén, és utcakékek a koppanó lépések, - a szív itt is, ott is ablakzörejnyi. Ha becsukódtunk, s nincsenek rések, hol egymásba halkuljon el a sötét, megérni képes-e a párás percfény? Szemekben nyílnak-e dáliák, őszikék? Már folton folt a szeretet-erszény, már kicsörgött belőle a múlt, jelen, erős tölgyből kitörött a végzet, s nem mezősül vissza az, mi elenyészett. Nincs, mi hidat húzzon át a végzeten; a szó kalásza betűnként tarolt, a város lázgörbéjén felakadt a hold.
+ 5 + 1 |