Anyám, a partok egyre távolabb vonuló fecskék - reped a lárma, savanyú vágyakat ráz fel a köd, az ősz lengő köteleit kuszálja. Az éj süllyedő teknőjében lélek, a lángoló szavak harangjait a roskatag hajnal még hazahordja, de lassan se ösvény, se ócska híd. Lélegzetgolyókba felejtek - a pallótlan mélyből él, ki hazajár - még felverődik egy-egy részlet, ahol egymásba kapaszkodnak a csendek, s ahol a legőszintébb igaz a halál. Vess szenet, anyám, mert megigéztek.
+ 2 + 0 |