Csillagocskám, édes szentem, virágzó és tiszta lelkem – én nővérem, rózsa-lányka, sziromhavam! – s Te is árva.
Gyászbársonyos éjszakáknak hold-övezett derekára apánk adta, anyánk hordta: tarsolytartó s tüzes kova.
Istállónknak trágyás széna s születésünk izzadt lova – előbbeden csikók vagyunk, parazsunkból fellángolunk.
Isten szégyenei lettünk, mert hát arra nevelődtünk, hant alá rakjuk azokat, kik minket a fényre toltak.
Nem számít már, nagyon fájjon ezen a kerek világon – nekem inkább, Neked jobban Isten álmunk hogy’ almozza.
Napszállat a város felett, szívünk egén csillag remeg. Éheztük az égi szalmát, gyermekeink szív-hatalmát.
Kolett, Kitti, Szabolcs! – szebben szól a világegyetemben: kötelesség – szülők gyásza – jogos élet könnyforrása.
Így leszünk mi öregebbek, holdsugaras rejtekekbe’ kenyér, kalács – egyre egyjek: Istennek szánt eledelnek.
+ 3 + 1 |