blockish
blockish
Címlap Esszé Dezidériusz kérdezi Németh Dezsőt
Dezidériusz kérdezi Németh Dezsőt PDF Nyomtatás E-mail

Rendhagyó esszé (interjú)

– Hogyan ítéled meg a mai magyar költészetet?

Nem ítélem meg. Véleményem van, amit nem rejtek véka alá, de bíráskodni nincs indíttatásom, nem vagyok kritikus, csak irodalmat kedvelő, szerető ember, aki olvas és, ha akad valami gondolata, leírja. A mai magyar költészet táborát külön álló csoportosulások, irodalmi klikkek alkotják, de nem ez a baj, hanem az, hogy ezekre a szigetekre, még torpedórombolóval is nehéz bejutni. De a legnagyobb baj az, hogy ők kijönnek, és egy részük rombolja a magyar nyelvet. Be lehet bizonyítani, hogy a magyar nyelv különb a mai, úgy nevezett modern, posztmodern költők által megfogalmazott, vagy meg nem fogalmazott irományoknál. Arra hivatkozni, hogy a megváltozott kor, kívánja meg az érthetetlen mondat- és szó bravúrok alkalmazását, egyszerűen hazugság. Természetesen nem mindenki versszerető és versértő ember, és nem gondolom, hogy mindig és mindenkor ugyanúgy kell írni, mint ahogy nagy elődeink tették, de a modernség álarcába bújtatott idegenszerűséget ki kell űzni a költészet templomából. Már Szerb Antal a Magyar irodalom-történet címmű könyvében Babitsról írja: „Arany János, kinek hangja különös megejtő erővel cseng ki időnként Babits modern, komplikált soraiból;” Tehát Szerb Antal szerint a modern költészet komplikált, csak az a kérdés, hogy kik komplikálták, komplikálják el? Bizonyára nem Babits, akinek minden sora érthető, még az is érti, aki nem rendelkezik magasröptű irodalmi tanulmányokkal. A modernség nem jelent feltétlenül fejlődést, csupán másságot. A mai kor technokrata megszállottjai hiszik azt, hogy a komplikáltság egyben modern is. Szerintem a fejlődés éppen a dolgok egyszerűbb használhatóságában rejlik. Nézzünk a gyufa példáját: a kovaköves, taplós megoldásnál Irinyi gyufája modernebb, mert sokkal könnyebbé tette a tűzgyújtást. A költészetben viszont egyenesen álságos az olyan fejtegetés, amely a fejlődés nem létező álarca mögé bújva dicséri fel az érthetetlen zagyvaságokat. Sőt a jövőre hivatkozva állítja, hogy akkor majd érteni fogják ezeket a versnek nevezett szörnyszüleményeket. Hovatovább már érettségi tétel lett Nemes Nagy Ágnes: Párbeszéd a mai versről című „tanulmánya”…? Ebben a párbeszédben egy Vegyésznő beszélget a Költővel, aki végül a Lorentz-féle transzformációhoz hasonlítja a verset. (A tér, idő, sebesség viszonya…)

Ez azt sugallja, hogy a modern költők megértéséhez, az irodalom és a filozófia területén szerzett egyetemi diploma kell. Ez nonszensz.

Persze nem csodálkozom ezen, mert a magyar irodalomba beette magát az idegenség, amely nagyobb rombolást okozott nyelvünkben, mint a török- osztrák- orosz uralom együttvéve. A XIX. század végéig még egyáltalán nem tapasztalható ilyen mértékű változás, csak az utána következő időszakok, kezdik rondítani költészetünket, amely mára már ronda lett. Persze, ha úgy nézzük a rondaság is esztétikai kategória…

– Több kérdésem is van az elhangzottakkal kapcsolatban, de kezdjük az elején. Valahogy így mondtad: A magyar nyelv különb, a mai modern költők irományainál, és ezt be is lehet bizonyítani.

Valóban így van, de ezt nem nekem kellene bebizonyítani, hanem egy mai magyar iroda-lomtudósnak, irodalomtörténésznek, vagy esztétának.

Lehet, hogy hosszú lesz egy kicsit a fejtegetés, de megpróbálom. Induljunk el az Ó magyar Mária siralomtól, mert előző időszakokból nincs magyar nyelven leírt versünk, csak népdalaink, mondókáink, regösénekeink utalnak valamiképp ősköltészetünkre. Itt van az első idézet az Ó magyar Mária siralomból:

„Világ, világa, / Virágnak virága! Keserűen kinzatul, / Vos szegekkel veretül.” Valószínű, hogy 1300 körül is azt értették ki a szavakból, mint ahogyan azt ma is értjük. A Világ, a messzi csillagos ég, ennek a világa (vagyis kisebb része a Föld - birtokos eset). A Virág, Mária és annak virága Jézus. A Keserűen szó a lelki fájdalmat, a kinzatul szó pedig a fizikai fájdalmat fejezi ki. A Vos szegekkel veretül, a keresztút utolsó stációja. Láthatjuk, hogy ma is világosan érthető ez a versszak, pedig azóta kb. hétszáz év telt el. Vegyünk egy másik idézetet, amely az Énekek énekéből való. Ez a fordítás a XVI. sz. elejéről származik:

„Ime én szeretőm szól én nékem: Kelj fel én barátom, én galambam, én jó termetem, siess és jőj! Mert immár tél elmúlt, hideg eltávozott és elment. Mi főldönkbe virágok jelentek, irtásnak ideje bejött. Mi fődönkbe gerlice szó hallatott, fige fák bomboztak, virágos szőlők illattyokat atták. Kelj fel én barátom, én szépem, én galambam, és jőj el erős kű lyikakba, kű rakásnak vermébe! Mutasd meg te orcádot én nekem, te szód hangosollyon én filemben, mert édes te szód, és ékes te orcád.” A DÖBRENTEI-KÓDEXBŐL [1508 ELŐTT]

Úgy gondolom, hogy ehhez nem kell magyarázatot fűzni, a szöveg érthetősége és szépsége magáért beszél. Modern vers is lehetne talán…

De menjünk tovább.

Vegyünk egy példát Bornemisza Pétertől, Balassi Bálint nevelőjétől:

„Engemet kergetnek az kevély nímötök, / Engöm környűlvettek az pogán törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!”

A szöveg teljesen érthető és három rövid sorban tájékoztat bennünket az akkori állapotokról.

Az első magyarul író költőnk Balassi Bálint Nürnbergben tanult, később Lengyelországban bujdosott, tehát járatos volt az országon kívüli irodalomban, de senki sem gondolhatja komolyan, hogy külhonban sajátította el a magyar nyelvet.

A XVI. században, ha nem is ennyire költői, de ilyen forma lehetett a magyar nép beszéde, vagy beszélye:

„Vitézek, mi lehet / ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél? / Holott kikeletkor / az sok szép madár szól, / kivel ember ugyan él; / Mező jó illatot, / az ég szép harmatot / ád, ki kedves mindennél.”

A reneszánsz és a reformáció lírájában Balassi első helyen áll, az európai irodalomban. Milyen szép, szívet melengető sorok. Nincs is magyar ember, aki ne gyönyörködne a több mint ötszáz éve leírt költeménybe. Mégis akadnak szkeptikusok. Német László írja:

„Ahogy a közhit szerint Balassi a semmi fölött teremtett máig csodálható magyar lírát.” Tudjuk jól, hogy Németh Lászlónál a közhit, akkor az idegenek hitét jelentette, nem a magyar emberek hitét. Egyszer beszélgettem a költészetről egy zsidó barátommal, és méltattam Petőfi költészetét. Ez a barátom, aki a bölcsész volt, kijelentette, hogy Petőfi nem volt költő. Neki csak az a költő, aki a bonyolult héber gondolkodás ügyeskedő stílusában ír. Engem is óvott attól, hogy ilyen „operett” költőket olvassak, mert megrontják a belső gondolatvilágomat.

Balassi után más példákat is fölhozhatunk. A XVII. századból vegyük Pázmány Péter egyik prózai írását a világi életünkről:

„Olyan, mint tajték, mely egy szelecskétől elszaggattatik; olyan, mint a szél, amely menten mégyen és vissza nem tér, olyan, mint a virág, mely hamar hervad és szárad, olyan, mint az árnyék, mely ha délig nő, dellyest apad és azon állapotban soha nem marad: olyan, mint az álom, mely csak rövid hiúság.”

Ebből a korból idézhetnék még nagy költőnktől, Zrínyi Miklóstól, de talán az ő versét többen ismerik. Mivel nem akarok terjengősen unalmas lenni, így a bizonyításomat Petőfivel folytatom, bár reá a szülei révén, a rác és horvát származást hozzák fel példaként, hogy nem is volt magyar költő. De abba itt nem menjük bele, hogy ki a magyar költő és ki nem. Inkább idézzük Petőfi gyönyörű sorát:

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

Elhullni ige nem ugyanaz, mint lehullni ige. Az elhull szó a teljes virág meghalására, időbeli eltűnésére utal, míg a lehull szóban, csak a virágszirmok lehullását érezzük. Aztán az eliramlik ige, visszautal az előző mozgásra, itt sem csak egyszerűen iramlik, hanem eliramlik, amely a végleges és gyors elmúlást érzékelteti. Petőfi költői sora egy szép metafora, amiben össze-vissza két ige, két főnév és két névelő van, mégis minden magyar ember érzi, hogy mit jelent, ha nem is tudja elmagyarázni. Remélem, nem ró meg senki azért, mert nem hozom példának Csokonait, Kölcseit, Berzsenyit, Aranyt, Tompát, Vörösmartyt, Vajdát, stb.

Adyval azért érdemes folytatni, mert róla azt írják, hogy modern költő, sőt még azt is olvastam, hogy már elődje Erdős Renée költőnő kétes értékű regényei mellett, Ady előtt Ady verseket írt. Ez a hölgy egy szegény zsidó családból származik, de egyedül neki sikerült megélnie írásaiból. Bár igaz, hogy Ady említi, a Margita élni akar c. verses regényében, de ez koránt sem jelenti azt, hogy Ady tőle vette volna költői ihletét. Egy mai irodalmi beszélgetésben résztvevő „nagy tudású irodalmár nők” vissza akarják Erdős Renée-t vetetni az irodalmi kánonban, mert a női szexualitást, a női orgazmust jobban ábrázolta szerintük A nagy sikoly c. regényében, mint Babits a Timár Vigil fiában, de mindkettő lektűr. Az egyik vitatkozó hölgy mondta: „Akkor viszont tegyük fel a kérdést, mi az értékes a Tímár Virgil fiában, mi az értékes A gólyakalifában?”

Erre a beszélgetésben résztvevő férfiíró válasza: „Az, hogy Babits írta.” No, itt van a gond, a tekintélyelvűség, amely megint győzhet a minőség felett. Nem mintha Erdős Renée-t egy lapon lehetne emlegetni Babits lírájával, vagy prózájával, és Adytól is igen távol helyezkedik el. Itt a hozzáállás a lényeg…

De e kicsi kerülő után, térjünk vissza Adyhoz. Senki nem vitatja, hogy A fekete zongora nem modern vers. Kora kritikusai úgy nyilatkoztak róla, hogy jó vers, de érthetetlen. Adyt beskatulyázták a szimbolista költők sorába, és minden versébe szimbólumokat gondoltak bele. Ignotus is, aki Ady barátja és híve volt, ezt írta a Fekete zongora c. versről: “nem értem, de gyönyörű”. Persze aztán Ady is nyilatkozott róla, másoknak megfelelően… Én viszont azt gondolom, ha Ady versének elemzésénél elfelejtjük az irodalom tudorok által ráaggatott jelzőket, akkor a versben semmi különös nincsen, azt jelenti, ami le van írva. A fekete zongora nem szimbólum, hanem csupán csak egy a fekete zongorák közül. Ez a vers egy konvencióitól megfosztott bordal, egy jól végig gondolt, logikusan felépített vers. Azt a gondolatot közvetíti, hogy az élet elviselhetetlen mámor nélkül, és a vak végzetnek kiszolgáltatott egyén fájdalmát, szorongását fejezi ki. Csokonai: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz c. versét érdemes összevetni A fekete zongorával.

„Utas, köszönj rám egy pint bort: / Itt látsz nyugodni egy jámbort, / Kedves élete párjával, / Csikóbőrös kulacsával!”

Itt van egy hozzáértő műítész elemzése:

„A fekete zongora c. vers nehezebben érthető, mivel az alapmetafora nem a vers elején található, és kötődik a főmotívumhoz. Az alapmetafora: melódia (kép) – élet (jelölt) – ezt megértve már a többi is értelmezhető: fekete zongora=ember, én; vak mester =Isten, sors. Ennek megértésében Ady segített egy nyilatkozatával: Ha szabad volt régen Istent fehérszakállas öregúrral azonosítani, én miért nem hasonlíthatom vak zongoristához? Bor=boldogság, mámor.

Az impresszionista kritika szerint a szimbolista művekhez nem tudatos gondolkodásmód, több jelentés és a szöveg önmagában való értelmezése szükséges. Az életbe belehal az ember (szívemnek vére kiömlik az ő ütemére). Az élet egy bordélyház, amelyhez mámor kell – akinek nincs, az nem tud itt megmaradni. Az élet melódiája azonosítás: élet=melódia.”(Ismeretlen elemző)

Erre csak Arany Jánossal lehet felelni: „Gondolta a fene.”

Ady Endre: A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.

Tehát, még az érthetetlennek titulált Ady vers is világosan érthető. A szép magyarsággal megírt költői képekkel tűzdelt vers nem idegen a magyar értelemnek. Ady borozgatott a vendéglőben, ahol egy vak zongorista játszott egy fekete zongorán nagy szenvedéllyel, és ez a zene váltja ki belőle a leírt érzelmeket. A fekete zongora nem ember, Isten, vak mester, stb., csak egy fekete zongora a sok közül. A belemagyarázás nem egyéb fikciónál.

Akkor idézzünk egy még „modernebb” költőtől, Pilinszkytől:

Kilép a többiek közül, / megáll a kockacsendben, / mint vetített kép hunyorog / rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van, / a pórusait látni, / minden olyan óriás, / minden oly parányi. És nincs tovább.

A többi már, / a többi annyi volt csak, / elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadt.

Pilinszky János: Ravensbrücki passió

 

Biztosan mindenki érti, hogy ebben a versben döbbenetes költői erővel ábrázolt legújabb kori „megfeszítésről” (kivégzésről) van szó. Tömör képek, tömör gondolatok. Már a vers címe is sugallja a mondanivalót, de a „kockacsend” metafora különleges költői bravúr.

Pilinszky után következő költőknél is találkozunk ilyen és hasonló teljesítménnyel, de a sok sallang és az erőltetett különösségre törekvésnek nincs annyi hozadéka, hogy ellensúlyozza romboló hatását a fiatalabb költőnemzedék szemléletében.

 

Nézzünk néhány alig érthető versidézetet:

 

„Én csak úgy mint mindig. / Téged, ki mindig. Én csak / puha szemednek: mindig. / Ki éjszaka titokban járkálsz. Halott.

………………

Kifosztott szájú csillagebédlő. / Kinek estére zúg a blúza. / Ki hajnalig mellettem mosdasz: én nem. / Te úgy mint mindig. Én nem.” (1969)

B.J: Magyarország nélkül

„A szerelemnek vége: / a reneszánsz halott. / De nem lesz újra béke: / megszületik Pascal.

A szó hangudvarában / a vers-verkli jár. / De a belső szobában / Isten szele fúj.”

T. Á: Új kor

 

„Itt ki jár e tájon és ki kérdez / és ki nyúl a hagyományhoz

és bűn-e a betörés vagy mindegy / vagy alma gurult el a fához –„

T. E: Emlékezés a jelenre

 

„Másikföld alkonya / merül meg vackain / izzik valós hullám / édes hordalék szelíd / alakok fürtjei málnak / belül boldog világgyök / színe lobban ki / ő volt”

M.G: Korálzóna

 

Nem szégyellem, hogy nem értem teljesen ezeket a verseket, persze megmagyarázni én is megtudnám.

Azt hiszem, részben sikerült bebizonyítanom, hogy a régi magyar költészet és nyelv sokkal szebb volt a mainál. Németh László már a harmincas években leírta:

„...a magyar nyelv jórészt elfelejtette magát.”… „ Amit pedig megtanult, többé-kevésbé kártékony tudás.”

– Végül is, mit nevezel te jó versnek, költeménynek?

Ha tudnám milyen a jó vers, csakis olyant írnék. Szeretek olvasni, gyermekkorom óta az olvasás a lételemem. Sok prózát: regényt, novellát, esszét, tanulmányokat, stb. olvastam, de a próza sohasem adott akkorra élményt, mint a vers. Itt nem a személyes nyavalygós, lelki ömlengésekre gondolok, ezek hidegen hagynak.

Például van büdös vers, de ez a vers nem olyan, hogy a költő csupán leírja a büdös dögszagú, trágyaszagú stb. szavakat, hanem úgy érzékelteti ezt a kellemetlenséget, hogy olvasva a verset, a végén már tényleg érezzük a büdöset, befogjuk az orrunkat, kinyitjuk az ablakot, kiszellőztetünk. No, ez már költemény. A csúnyaságot pedig úgy érzékelteti a poéta, hogy magunk előtt látjuk, mondjuk a csúnya lányt, elmegy minden kedvünk tőle, de a vers olvasása közben beleszeretünk, mert lelki szépségét az érzelem dús áradásával emeli szívünkbe a költő. No, ez már vers. Vagy úgy áramlik minden körülöttük a ringlispíl versben, hogy olvasás közben szédülni kezdünk. Ez is igazi vers!

Valamikor megpróbáltam futó verset írni, ahol nagy iramban száguldott minden, vagyis nem száguldott, mert csak az elgondolás volt meg, az ihlet hiányzott. Az ilyen verseket nem érteni, hanem érezni kell!

Tehát a vers nemcsak nagy gondolatokat, bölcsességeket, hitet, szerelmet stb. közvetíthet, hanem olyan jelenségeket is, amelyek érzékeléseket, észleléseket tartalmaznak.

Lehet a vers őrületbe kergető, azzal, hogy látomássá teszi elvétett dolgainkat, kiforgatja zsebeinket, föltöri lakásunk ajtaját, elgázolja kedvesünket, belegázol gondolatainkba, röpít vagy megkötöz, stb., stb. Aki költő érti, hogy mire gondolok, aki nem érti, nem költő. Csak a szavakkal való játék, különös mondatok célnélküli írogatása, nem költészet, hanem kacérkodás a szavakkal.

Az igazi költészet testes és tömör, mint a jó bor, az egészen átmelegíti az embert. Az illata, az íze, bársonyos színének napsugárzása különleges élményt nyújt. A próza ritkábban hat így az emberre. Terjengőssége, híg, vízszerű formája miatt.

A löttyszerű verstől pedig undorodom…

Talán a régi nagy mester, Horatius: Ars poetica c. versének ajánlásit kellene megfogadni, nézzünk néhány részletet a költeményből:

„Oly tárgyat válassz, költő, mire futja erődből / és fontold meg jól, mit bír el s mit nem a vállad.”

„...De ha egyszer mégis akarnál írni,/ szavald el elébb ... /....Teljék le kilenc év, / addig tedd el jól, mert hátha javítani kéne.”

„... vannak olyan szörnyű dolgok, miket árt ha /nyíltan színre viszünk, bámész nézőknek elébe. / Van, mit jobb, ha egy ékesszóló szemtanu mond el.”

„Bárkinek adtál már bármit, vagy akarsz, ne mutasd meg /annak a verseidet mert hálából s örömében / így kiabál: "Gyönyörű! Csudajó! Minden szava bölcs ám!" / Sápad, ahol kell, másutt meg könny hull a szeméből, /Ugrál izgalmában, a port rugdossa, bokázik. / Mint bérelt siratók temetésen sírva sikoltnak, /Többet, s jobban, mint ki valóban szenved a gyásztól, / És titkon kinevetnek - a hízelgő ilyen éppen."

– Hüm! Milyen a löttyszerű vers?

Olyan semmitmondó rímes faragvány, fölösleges fecsegése a közhelyek tárháza, de ügyeskedő, zavarosan összeszecskázott sorokkal. Idesorolom még a mai modernversnek nevezett alkotások egy részét is.

 

– Milyen a modernvers?

Semmilyen! Modern vers nincs, csak jó vers van, amelyben kevés a rossz, és rossz vers van, amelyben kevés a jó. A jó vers nem időszaki tünemény, hanem maradandó műalkotás. A modern szó eleve feltételez valamiféle korszakot, a vers pedig nem korszakfüggő, ha nem egy esztétikai és gondolati oszlop, amely ugyan magán hordozhatja az adott időszakra jellemző hatásokat, de az oszlop mindig ugyanaz marad. Vannak, akik nem az oszlopot építik, hanem az ős versoszlop mellé akarnak másikat építeni, hogy azt fölülmúlják, de ők úgy járnak, mint a Bábeltorony építők, összezavarodik a nyelvük. Mostanság sokan kísérleteznek ezzel… Nem azt állítom, hogy a világ költészetáramlatai nem befolyásolják egymást, de az biztos, hogy pld. Párizsban az impresszionizmuson nem teljesen ugyanazt értették a költészetben, mint Budapesten.

Úgy gondolom, hogy a magyar költő azon túl, hogy az elődök történelmi, irodalmi és népi hagyományaihoz kapcsolódik, minden más próbálkozása csak hiúság, elszálló magtalan pitypang-ernyő, tiszavirág életű hóbort vagy divat. Ez nem az jelenti, hogy a kísérletező költőknek nincs helye az irodalomban, tisztelni kell próbálkozásaikat, és az igazán újat és jót kétszeresen becsüljük. De nem lehet néhány tíz év alatt évezredek növekményeit túlhaladni, okoskodással fölülírni. Ezért Nemes Nagy Ágnes modernvers magyarázata - nem magyarázata - a Vegyésznővel történt beszélgetésben nem más, mint üresség, látszatmutogatás, gondolattalanság. Érettségi tételként történő felvétele, több mint hiba.

– Szerinted, hogyan lesz nemzetközi a költészet?

A költészet az mindig nemzeti és sohasem lesz nemzetközi, mert az oszlop, amiről az előbb beszéltem, a nyelv. A művészet nem mindegyik formája lehet nemzetközi. A festészet, szobrászat, építészet, film, stb., általában a látványra épülő művészetek és a zene egyetemesek. Nem mondható el ez a költészetről, amely egy kódolt jelrendszerre, a nyelvre épül. Ez a jelrendszer a fogalmak áradatából áll, amelyet igazából csak az ősidők óta együtt élő emberek értenek meg. Itt szintézist teremteni lehetetlen. Ezért olyan labilisak a versfordítások. Nincs olyan fordító, aki az eredetivel megegyező verset tud produkálni, aki ilyent állít, nem mond igazat. Más-más népek érzelmi és gondolatvilága lényegesen eltér egymástól, és a szavak jelentéstartalma, még ha azonosnak is tűnik, érzelmi telítettségük nem ugyanaz.

Ilyen a magyar nyelv is. Az idegenség hiába kísérletezik azzal, hogy sok kis különc oszlopot épít a nagy mellé, hogy árnyékot vessenek a nagyra, ezek hatása elenyésző.

– Itt ellentmondást érzek, mert előzőleg éppen azt bizonygattad, hogy a nyelvünk, a versünk rondábbá vált, és a XVI. században szebb volt, mint most.

Nincs semmi ellentmondás, mert éppen az irodalom az, amely ma igen kicsiny hatást gyakorol a nemzet nyelvére. Az irodalmi nyelv nem azonos a nemzeti nyelvvel, és én az irodalmi nyelv elrondításáról beszéltem. Nemzeti nyelvünk rondítását a televíziós csatornák végzik. A sok dadogós pofázás veszélyesebb, mint a rossz költészet, mert itt csak párszázan hülyítik egymást, de amott egy egész nép ízlését, szókincsét formálják át, mindennapi ízléstelenségekkel.

– Gondolod, ha a versek nagyobb szerepet játszanának a médiákban, jobb lenne a helyzet?

Meggyőződésem, hogy az igényes költészet megfelelő vizuális megjelenítése, nem maradna visszhang nélkül. A versekhez rendelt animációk, oda illő zenei betétekkel, élvezetessé és szórakoztatóvá tennék a költészetet, és nem utolsó sorban szép mondatok formálnák a nemzeti nyelvet, és nem az ocsmány reklámok, giccses tele-regények és a nyáladzó valóság show-ok. Természetesen ehhez a magyar tehetségeket kellene foglalkoztatni, nem a beszivárgott ügyeskedőket.

– Többször említetted az idegenszerűséget, a beszivárgott ügyeskedőket, kik- mik ezek?

Már Németh László felvetette irodalmunkban a fajeredet kérdését, és a húszas-harmincas években mindenki tudta, hogy a zsidóságra gondol, de ezt nem is rejtette véka alá. Ekkor kezdték törvényileg kirekeszteni a zsidó embereket a társadalomból, helytelenül. Bár vitathatatlan, hogy sok fontos helyet megszálltak a századforduló előtt betelepült becsvágyó zsidók. Sikereiket látva, az úgynevezett mélymagyarok, irigykedve néztek rájuk. A hecc kampány, amely aztán az egész zsidóság ellen folyt nem szolgálta igazán a magyarság érdekeit. Sokan felteszik a kérdést, hogy ki a magyar? Én azokat tartom zsidó-magyarembereknek, akik már itt születtek Magyarországon, magyar környezetben nőttek fel, magyar gyerekekkel játszottak együtt, itt jártak iskolába. Ebben az esetben hiába a zsidó származás, a faji különbség, magyarok ők.

Nem beszélve a faji keveredésről, a többgenerációs idetartozásról. Például Radnóti Miklós, aki nem tagadta származását, igazi zsidó-magyarember volt, aki kiérdemelte költészetével, nem csak a magyar irodalom, de az egész magyar nép megbecsülését.

A „más zsidók azok, akik valamilyen okból betelepültek üzleti, vagy haszonszerzési, vagy előnyszerzési céllal, állampolgárságot szereztek, és kapcsolataik révén dörgölőzve sumák módon foglalnak el fontos és jövedelmező gazdasági, művészeti, politikai pozíciókat, sőt az oktatás minden területére rátelepszenek. Ezeknek az embereknek „csak térkép e táj, és nem tudják hol lakott itt Vörösmarty Mihály”. Nekik nem hazájuk ez az ország, hanem csak gyakorló terep, ha nehézségeik támadnak, hamar odébb állnak pénzükkel, vagyonukkal együtt. Az igazsághoz tartozik, hogy a zsidóság nagy, szegény hányada a 19 század második felében települt be kelet felől Magyarországra, onnan elüldözték őket, a magyarság pedig befogadta a menekülőket, mert a mi kultúránk nem ismeri a kirekesztést, a magyaroknak igazából az ókorban rabszolgáik sem voltak úgy, mint ahogy voltak, a most kultúrnépnek nevezett fejlett nyugati társadalmaknak. Ekkor az eredetileg néhány ezer magyar zsidóság egy millió főre növekedett. Az asszimilálódási folyamatuk hamar megindult. A 19. század végétől engedélyezték a neológ zsidó vallást, akik magyarul tartották az istentiszteletüket és törvényileg is a magyar nemzeten belüli egyik felekezeti vallás lett. Azonban az 1920-as törvény, amely főleg az egyetemi helyeket nemzetiségi szempontok alapján határozta meg, egyenesen a zsidóság ellen irányult. A német fasizmus hatására a 44-45-ben hozott antiszemita törvény már a gyalázatos népirtást készítette elő. A háború utáni idők kedveztek a zsidó spekulánsoknak (félreértés ne essék, nem az egész magyarországi zsidó népről van szó). Még a magyar kormányzást is átvették (Roth Matyi és társai), a kultúra és az oktatás posztjait a mai napig uralja a liberális kommunista nomenklatúra. No, ezt nevezem én idegenszerűségnek. A gondolkodásmódot nehéz átalakítani, és ha az oszlop példával élek újból, akkor azt kell mondanom, kis túlzással, hogy a magyar költészet oszlopának tetején ők ülnek, és az általuk tanított „olyan költők”, akár magyar, akár sváb, akár szláv, stb., akik már nem a magyar verskultúrán nevelődtek. Nem az a feladatunk, hogy a magyar versoszlopról lábukat lógatókat lábuknál fogva lerángassuk, hanem az, hogy hagyományainkra építve különbet hozzunk létre, és egyszer csak maguktól fogva szégyenkezve lemásznak onnan, magukkal viszik érthetetlen, magyartalan verseiket, amikor végre eloldalognak valahová. De nem a kirekesztés kell, nem erre van szükség, meg kell haladnunk őket szorgalommal, tanulással, munkával, leleményességgel. A magyarság több évezredes kultúrája biztosítja számunkra, hogy a versenyben, ne maradjunk alul.

– Olvastam versfordításaidat, különösen meglepett, hogy Poe Annabel Lee c. versét újra fordítottad. Bizonyára ismered Babits Lee Annácska c. átültetését, hogyan mertél vállalkozni ilyen nagy költő utáni fordításra?

A versfordítás nem merészség, hanem tárgyi tudás és költői ihlet kérdése. Amikor elolvastam Poe Annabel Lee c. versét, egészen magával ragadott, és nem érdekelt semmilyen tekintély elv, Babits fordítása egyszerűen nem tetszett. Túl cukrosnak találtam. Én megtartottam az Annabell nevet, mert ez közelebb áll az eredetihez, jobban tükrözi a vers balladaszerű vonalát, különben is Poe az „l” betűk lágy hangzását több versének hangulatába is beleszőtte. A szöveghűség érdekében, az eredeti vershez igazodva, egy királyságban a tengernél értelmezést tartom jónak, nem a tengerpart bús mezejét, amely költői ugyan, de a bús jelző semmilyen többletet nem ad, inkább fölöslegesen előrevetíti a vers keserű hangulatát. Ettől nem lesz búsabb a történet. A vers végén az „éldelek” szó, szerintem nem illik a versbe.

– Mire építed állításaidat, ilyen jól beszélsz angolul?

Olvasok angolul és többé-kevésbé ismerem az angol nyelvtant. Bevallom, hogy sokat szótárazok, de a gépi fordítást is igénybe veszem. Mind ez semmit sem ér, ha nincs költői tehetség és ihlet. Azért nem árt, ha a verstanban is járatosak vagyunk. Van még egy régi hátterem, gyermekkoromban sokszor nyaraltam együtt angol, francia, német gyerekekkel, a végén már egészen jól karattyoltunk egymással, de az idő nagyúr, sokat felejt az ember, azonban a hangzások, az ízek valamennyire megmaradtak az emlékezetemben. Amikor mikroelektronikai, kutatásfejlesztéseken dolgoztam, sokszor kellet angol műszaki szövegeket értelmezni, fordítani, ez is jó gyakorlatnak számít. Vannak, akik nyersfordításból dolgoznak, én a parázsból magam kaparom ki a gesztenyét. Csupán kalandból lefordítottam még Poe „holló versét” is, bár tudom, hogy Kosztolányi, Babits és Tóth Árpád versenyt fordították, sőt rajtuk kívül – úgy emlékszem – Szász Károly is lefordította, (és még sokan mások) mindegyik kiváló, de az enyém se kutya. Azonban beleszerettem egy kanadai költő, Milton Acorn verseibe, és ezekből tízet lefordítottam, meg egy róla írt tanulmányt.

Franciából is próbálkoztam, néhány Baudelaire verset és egy Rimbaud verset ültettem át magyarra, de ez nem az én területem.

– Mit tartasz a divatos egyéni stílusról és szerinted milyen a remekmű, mert Poe hollóját remekműnek tartják.

Sok ez egy kérdésnek. Olyan költők is léteznek, akik bezárkózva az egyéniségük világába, állandóan ismétlik ugyanazt a fajtájú verset. Egyéniségük állandó hullámzása áramlik verseikben. Az ilyen költő megismerése, felismerése aránylag könnyű, mással nemigen lehet összetéveszteni. Más költők improvizálnak, változó lírai ösvényeken járnak, klasszikus értelemben nincsen egyéni stílusuk. Ők nagyobb gondot okoznak az irodalom tudoroknak, nem lehet könnyen beskatulyázni őket. Weöres, az általam nagyra becsült költő, volt ilyen, aki mindig a megfelelő álarc mögé bújva írta remek verseit. Én is ezt a hitvallást tartom magamra nézve kötelezőnek. Nagyon sok költő gyakorolt rám hatást, megpróbáltam utánozni őket, de akkor váltam igazán költővé, amikor magamat kezdtem utánozni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az ilyen költőknek nincsen csak rájuk jellemző egyéni jegyeik: a jellemző költői eszközhasználatukat, nyelvi ízeiket nem tudják elpalástolni.

Remekmű az, amit annak tartanak, attól függ, ki mondja alapon. Olyan ez, mint az elismerések és a díjak odaítélése. Díjat az kap, akinek adnak.

De hagyjuk ezt a szkeptikus poénkodást. Valóban vannak remekművek, de meghatározni tökéletesen milyenségüket lehetetlenség. Horatius az Ars Poetica c. művében utal a tökéletes műgondra, a hibátlan, arányos kompozícióra, és valóban, az ókori művészet tökéletes formába öntött alkotásai, harmóniát sugároznak, fegyelmezett, kerekséget felmutató világukra nosztalgiával gondolunk. Vajon az úgynevezett modernkor vizesnyolcas művészete, milyen hagyatékkal örvendezteti meg az utókort? Az egyénieskedő formabontás, a túlhajszolt groteszk világ nem tud felmutatni remekműveket. Hacsak az ügyeskedő műkereskedők nem emelik be őket a remek-művek közé, aztán milliókért eladják a dúsgazdag sznoboknak. A vers nem ilyen művészeti „áru”, itt előtérbe kerül a nemzeti nacionalizmus, a nyelven keresztül történő lélekátformálás, mert aki uralja a nemzet lelkét, az magáénak tudhatja kincseit is.

Poe „hollója” azért remekmű, mert a tökéletes versformán végig áramlik lelki szelleme, egy megszemélyesített holló képében. Arányos gondolati felépítése folytán, az állandóan visszatérő kérdés és felelet hatására, a tűnődő ember a kétségek áramlatában enyészik. Ezt a szellemiséget, szellemet kellene a fordításoknak tükröznie, de a forma erőltetésén túli igazi tartalomhoz nem tudott hozzáférni eddig egyetlen fordítás sem. Poe állítólag kilenc évig írta, csiszolgatta ezt a verset.

– Olvastam a Minden arcunkban című verskötetedben az Élő keresztfa című versedet, amelyben segítségül hívod a Bibliát, a szerelmes Istentől vársz gyógyulást. A Kimondom végül c. versedben pedig szellemmé változik a lelked és ha vár az Isten lássa meg láthatatlan arcodat… Vallásos vagy?

Nem vagyok vallásgyakorló ember, de Istennel sohasem perlekedtem, már gyermekkoromban is csak a papokkal gyűlt meg a bajom. Első találkozásom „Isten szolgájával” Nagykürtös pusztán a kápolnában volt. Ekkor valamiért gyónni kellett, a többi gyerekkel együtt. Édesanyám sötétkék nadrágot, fehér inget adott rám. Sorban álltunk a kápolna nagy tölgyfa ajtajánál, amikor rám került a sor, bementem az ajtón, amely rettenetesen csikorgott. Már előtte is nagyon izgultam, de amikor a félhomályban megláttam az oltárt és az előtte álló papot, fekete szoknyában, elfogott a félelem.

Amikor megszólalt csak úgy kongott a kis boltíves kápolna belseje.

– Na, te bűnös gyermek, térdelj le arra a zsámolyra!

Először nem láttam a zsámolyt, rám ordított:

– Mi az! Süket vagy? Ott van az orrod előtt a zsámoly.

Na, észrevettem, bátortalanul előrébb mentem és letérdepeltem a „zsámolyra”, amely egy fehér konyharuhával letakart sámli volt, de meglehetősen bicegett. Én meg zavaromban és nagy izgalmamban fészkelődtem rajta.

– Mit vétkeztél? – kérdezte a pap.

Mit vétkeztem, mit vétkeztem! Hát semmit! Hacsak azt nem, hogy Rózsi nevű tehenünknek hátára csaptam a botommal, amikor nem akart hazafelé menni a rétről.

– Megnémultál! Kuka vagy! – kiabált a pap. – Káromkodtál?

– Igen – nyögtem ki. – A Rózsinak azt mondtam, az anyád istenit.

– Hányszor mondtad?

– Nem tudom, sokszor.

– Loptál?

– Nem.

– Hazudtál?

– Igen. Azt hazudtam anyámnak, hogy nem vagyok éhes, mert azt akartam, hogy ő is egyen valamit.

No, ekkor maradt el a bűnbocsánat, mert a sámli eldőlt, a kőpadlóra estem és piszokul megütöttem a térdemet, ekkor önkéntelenül felkiáltottam:

– A hétszentségit!

A pap mérgesen elindult felém, kiabált, hogy káromkodsz az istenházában, meg hogy takarodj ki a kápolnából. Én menekülőre fogtam a dolgot, gyorsan kiszaladtam, és uzsgyi, haza Piros-házára, a három kilométerre lévő tanyára. Ez Somogyban történt.

A második összetűzésem az istenszolgájával Tótiban történt. Anyám beíratott hittanra, ekkor már nem volt kötelező hittanra járni. Béla bátyám, aki nyomozó volt Tapolcán, bíztatott, hogy ne tanuljak ilyen valótlanságokat. Ez nekem kapóra jött, mert a pap elég verekedős természetű volt, nem szerettem a hittant. Elmaradhatatlan pálcájával állandóan fegyelmezett bennünket, ha csak pisszentünk, osztotta a körmösöket kegyetlenül.

Egyetlen lányka járt velünk az osztályunkba, aki születési hibája miatt, kissé bicegett, de nagyon helyes, okos kis teremtés volt. Más osztálybeliek topának csúfolták, de mi mindig megvédelmeztük. Egyszer a kukoricásba játszottunk, amikor a lány felénk fordult és kérte, hogy mutassuk meg neki a pisilőnket, mert ő még nem látott ilyent. Hu, ha! Minden nagyon szégyenlősek voltunk, de addig macerált bennünket, hogy hárman letoltuk a gatyánkat, a lányka pedig közelről megnézte a kis pöcsünket.

– Na, jó! – mondta az egyik gyerek. – De most neked is meg kell mutatnod a pinádat, mert még mi sem láttunk ilyent.

A lányka egy ideig szabadkozott, de végül ráállt. Letolta a kicsi bugyiját, felhúzta a szoknyáját. Csodálkozva néztük, hogy neki nem olyan van, mint nekünk. Ekkor az egyik zsivány gyerek, közelebb ment és rókabajszot húzott a lányka hasaaljára. Aztán kitört a nevetés, ott henteregtünk a lánykával együtt a földön és kacagtunk. Persze az egyik gyereknek eljárt a szája, és a hittanórán vaki ráírta egy cédulára, hogy „topa pina rókabajsz”, és a cédulát a pap háta mögött adogatták kézről-kézre. Nagy kuncogás volt. Amikor nekem adták át, a pap hirtelen megfordult.

– Mi van nálad? Azonnal gyere ki és add ide!

A cédulát hirtelen a lyukas zsebembe dugtam, ami leesett a nadrágom szárán, amely alul gumis volt. A pap kiforgattatta a zsebeimet, de madzag, üveggolyó, színes kavicsok és bugylibicskán kívül semmit sem talált, de mégis jól elnáspángolt. Ekkor piszokul megharagudtam rá, és elhatároztam, hogy többet nem járok hittanra. A hittan mindig a rendes órák végére került, én gyorsan el akartam húzni a csíkot, a pap a folyosón elkapott és hajamnál fogva húzott vissza, én ekkor hátulról, otromba bakancsommal, jól bokán rúgtam, úgyhogy egyből eleresztette a hajamat, én meg elfutottam. Még a misén is kiprédikált, és édesanyám nagyon szégyellte magát. Még ezelőtt történt, hogy a vasárnapi misén ministránsfiú lettem, mivel alacsony termetű voltam, a fehér szoknyát húztam magam után, így felkötöttem egy szalaggal, de a szalag kibomlott, és mikor a nagy könyvet kellet volna az oltár előtt átvinnem a másik oldalra, ráléptem a szoknya szélére, és elterültem az oltár előtt, a könyv meg kirepült a kezemből, aztán ledobtam magamról a szoknyát és elszaladtam.

Ezek voltak találkozásaim a hivatalos „Istennel”.

Lehet, hogy ezért megköveznek, de nem hiszem, hogy Jézus a Magyarok Istenének a fia, mivel ő (úgy tanítják) zsidó származású, bár egyes „mélymagyarok” próbálják bebizonyítani, hogy szkíta vérvonalból származik, anyja, Szűz Mária pátrus hercegnő volt. Állítólag ásatásoknál előkerült pld. rovásjelek támasztják alá ezt az elméletet, sőt Jézus születési helye csak később került zsidó uralom alá, vagyis előtte gojok lakták. (zsidók minden nem zsidót gojnak neveznek). A Héberek i. e. a X. század elején zsoldos habiru (vándorló) poros, rabló népként, Nyugat Mezopotámia és Egyiptom táján éltek, míg végre Dávid és Salamon uralkodása alatt szilárd államot hoztak létre. Mezopotámiai sumér, akkád és egyiptomi hatásra íródtak az Ószövetség vallási szövegei, amelyek az ókori héber költészet nagyméretű antológiája és nem több. Későbbi a kanonizáció során átírták a vallásnak megfelelően. A szövegek átszerkesztését kb. időszámításunk után 100 körül zárták le.

A magyar mitológia sokkal régebbi időkre vezethető vissza, ha nem az ellenségeink által írt lejárató áltudományos teóriákat fogadjuk el.

A magyar őstudat nem alábbvalóbb a mai „modern” tudatunknál, csak mélyebben tisztelték az életet. A lélek felszálló varázsa vonzotta tekintetüket, a mérhetetlen felé. Megalkuvásmentesen élték át hitüket, mesterséges dogmák nélkül. Őszinte szenvedéllyel telített rituálékkal önmagukat is fölemelték az eltávozottak lelkének templomába, hogy megtisztulva hitük feloldozásától élhessenek tovább. Ez a templom a puritán szépség temploma volt. Az áldozás pedig a természet csillagos kupolája alatt történt, a források kőoltárainál elmormolt varázsigék révületében. Micsoda ártatlanság! Micsoda őszinteség! A modern világ hullarabló hamis áhítatától, áthazudott élettelen kánonjai elől elmenekülnek az igazi szellemek.

Folytatjuk

 


+ 0
+ 0