blockish
blockish
Címlap Kritika Vigh Rudolf: Új ruhánkat az égben szabják
Vigh Rudolf: Új ruhánkat az égben szabják PDF Nyomtatás E-mail

 Írta: Dr.Radmila Marković

Az Öröknaptár novelláskötet legújabb könyve Vigh Rudolfnak. Ennek a kötetnek egyik novellája az Új ruhánkat az égben szabják.
A novella vezérmotívuma az elmúlás, a halál, és az egész novellán átvonuló szimbólum teszi elgondolkodtatóvá ezt az alkotást.
A három részre tagolt elbeszélést pontosan a szereplők jelleme, az életükkel való elégedetlensége és az elmúlás foglalja össze egy egységbe. Az utolsó, egyben a legrövidebb rész az élet értelmetlenségét tárja elénk, mégis az író ad reményt, hogy van élet az élet után, s ezt többszörösen elismétli, sőt azt is ígéri, hogy ott jobb lesz, persze ezt a sorok között kell olvasnunk.
A novella első részében az öreg kéményseprőt helyezi előtérbe az író. Itt állítja a fehéret ( a jót) a feketével ( a rosszal ) szembe. Az író szerint senkinek sem marad a lelke fehér, „... a fehér is szín, csak úgy van, hétköznapiasan arcokon vagy lelkekben, s idővel mocskosra keveredik.”
A kéményseprő az, aki a hiedelem szerint, szerencsét hoz, ha találkozol vele, megfogod a gombodat, törött ablaküveget keresel, söprűt meg öregasszonyt látsz. Ebben a novellában a halál színét képviseli a kéményseprő ruhája, szerencséről szó sem lehet. Most jön megint az ellentét, habár a gyász színe a fekete, másrészt viszont ünnepélyes is. Maga az élet is ilyen komplikált, és nem egyértelmű. Hét sorba tömörítette az író az életfilozófiáját, nem hagyva ki azt sem, hogy mire megöregszik az ember, a lelkén lesznek „ mocskos „ foltok.
A nyugdíjba vonult hetven éves öreg ember, új öltönyön ábrándozik, ami azt jelenti, hogy új életet képzel el magának az elkövetkező időszakban. Azt reméli mennyivel szebb, tiszteletreméltóbb lesz az élete korára való tekintettel. Sajnos már az első lépése is félre sikeredett. Átadta magát vagyonáért egy asszonynak, aki kezdetben behízelegte magát nála, de csak a szerződés után mutatta ki a foga fehérjét. Rájött,hogy „ Ez a nőszemély egy haszonleső, kapzsi satrafa, aki csak kolonc a nyakán.”
A következő két bekezdés ( 4. 5.) belső monológ egy ismeretlen, de jó hírű szabóval, aki nem adja meg a varratónak, már mint főhősünknek, a neki járó tiszteletet, ezért nem varrat nála semmit.
A hetedik fejezetben megtudjuk, hogy egyetlen fia Németországban él, aki a feleségétől suttyomban pénzt ad az apjának, aki még mindig a kéményseprű szakmán keresztül az új életről álmodozik. A novella bemutatja a generációs ellentéteket is nem csak a pénzhez való viszonyuláson keresztül, hanem a felfogásban is ellentétek mutatkoznak. Az apa nem becsüli a művészetet, sőt fél, hogy rossz útra viszi a családját. Ezt tudjuk meg akkor, amikor a fiáról és annak családjáról ír az író.
A novella szereplőit karácsony tájába helyezi be az író, tehát a tél dere nem csak az ablakon jelenik meg, de az apa haja is deres. Közelít a halál, mindkét szimbólum erre utal.
Most az következik, amikor a főhős számot vet eddigi életéről. Ami nem jellemző az íróra, bibliai alak, Heródes is megelevenedik. A mai Heródesről ír Vigh Rudolf?
A századvégi borzalmakra utal az író? Igen.
Az idős főhős világból a fia is messzire menekült, mint valaha József Máriával és a kis Jézussal a biztos halál elől. Maga maradt szegény kéményseprő, és szívből bánja már, hogy Puccosnak nevezett asszonynak átadta magát gondozásra.
Jön a karácsony, neki nincs kinek ajándékot venni. Mennyire fájó ez a magány. Újévkor nézi a bécsi koncertet az operaházból, és úgy tűnik fiát, menyét, unokáját látja ott, de csak a pompát észleli, ezen a napon valamiben mindenki reménykedik. A pompa és a kéményseprő rangon aluli sorsa kerül ismét a felszínre, de az idős ember rögeszméje: új ruha – új élet állandóan ismétlődik,és pont ezzel érzékeljük, hogy ebből nem lesz semmi, pedig vágyát is kihangsúlyozza az író: Szeretné, ha felnéznének rá az emberek.
Ekkor veszi észre, hogy Puccos meglopja, és el akar tűnni az életéből, de ő biz a meglesi hova megy.
A novella második részét Puccos jellemzésével indítja el az író, aki önmagát szépnek, jónak látja, de az író tudatja velünk ennek ellentétét ezekkel a szókapcsolatokkal: „csalafinta fej” , „ maszatos arc”, „ ferde tekintet”.Gondolatban szépnek, kívánatosnak képzeli el magát a nő, de csak azért, hogy az emberekből kicsalja a pénzüket. Kapzsisága jut kifejezésre. Ezt írja le hosszan az író, hogyan álmodozik pénzszerzésen az asszony. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem valami szép képet tár elénk a női nemről az író Puccos személyében, aki lopó, gonosz, másokat kihasznál, becsap. Ő az, aki tisztességtelen úton szerzett vagyonnal akar új életet kezdeni, pedig ő is megette már a kenyere javát. Vele ellentétben a kéményseprő az új életet tisztességgel szeretné kezdeni. A két nem jellemzésekor a nő a negatív szereplő. A kíváncsi kéményseprő elkíséri Puccost a vonatállomásig, ahol az asszony önmagától is gonoszabb emberekbe botlik, latrokba, akik elszednek tőle mindent, a rideg télben még a ruháit is, meg az életét is. Hogy a férfi is erre a sorsra jutott, azt a harmadik részből tudjuk meg, és azt is, hogy mindketten keservesen fejezték be életüket. Az olvasónak kell erre rájönni a lla t r o k szó segítségével, meg a kivájt szemekből. Az aki őket megtalálta, a mennybe viszi őket, és ők ájtatosan énekelik:
Új ruhánkat az égben szabják!
A szép élet tehát csakis a mennyországban létezhet.
A novella az emberi gyarlóság tükörképe. Magány, csalódás, elérhetetlen vágyak, álmodozás arról, ami a valóságtól nagyon messze van, lopás, hazugság, szép és csúnya tettek szembeállítása, és mindennek egy a vége : a halál.
Mindezek után azt is leszögezhetjük: a novellának két vezérfonala van. A jó és a rossz szembeállítása, de végül is mindkét esetben összetalálkoznak kisemmizve, hiszen oda, ahova mennek, oda nem vihetnek semmit sem magukkal.
Ennek a műnek a hangulata lesújtó, pesszimizmussal telített. Valami olyasmi sugárzik ki belőle: meghalsz akkor is ha jó vagy, meghalsz akkor is ha rossz vagy, de mindegy milyen vagy, álmaidat megvalósítani nem tudod, mert mindig többre, valami másra vágysz.

A novella csattanója csodálatos, szimbolikus, és mégis a napnál világosabb. Itt fonódik egybe a két vezérfonal. Idézem:
„Tetőtől talpig egy régi kidobott szőttesbe csavarodva dudorászó hajléktalan bukkant elő a tejfehér éjszakából. Ködöt lehelt a ködbe, úgy ütközött a két szerencsétlen alakba. Ruha egyiken sem volt, szemük helyén mély sötétség.
Először a szégyenébe gémberedett nőt szedte össze, aztán az új ruháját követelő öregembert. Jobbról-balról hatalmas pokróca alá vette őket, és összeölelkezve indult elhagyott fészkük felé. Léptük könnyű táncra, mosolygásuk ájtatos énekre hasonlított, amint szép sorban duruzsolták:
Új ruhánkat az égben szabják.
Új ruhánkat az égben szabják.
Új ruhánkat az égben szabják.”


+ 2
+ 0