blockish
blockish
Címlap Próza Bódai-Soós Judit A szabadító hívás
A szabadító hívás PDF Nyomtatás E-mail

Az idős asszony már lefekvéshez készülődött, éppen a hálóinget vette magára, amikor megcsörrent a telefon.
Fájós térdei miatt nem tudott úgy sietni, ahogy szeretett volna, de a telefonáló kitartónak tűnt, hosszan csöngetett. Az asszony felvette a kagylót, belehallózott, de válaszul csak egy kattanást hallott, mert a hívó fél szó nélkül megszakította a vonalat.
Már máskor is történt hasonló, de az idős hölgy képtelen volt hozzászokni. Évek óta egyedül élt, s ahogy öregedett és gyengült, egyre érzékenyebbé vált, és bármilyen apróság képes volt felzaklatni. Szörnyű képek lopóztak be a szeme elé, sötét alakokat látott, akik rátörik az ajtót és meggyilkolják. Hallott már ilyet. Először telefonálnak, hogy megtudják otthon van-e, vagy csak azért, hogy jól ráijesszenek, aztán jönnek, és megölik. Előtte talán még meg is kínozzák...
Gyakran mesélnek az emberek ilyesféle történeteket. Rengeteg huligán van manapság, aki azzal szórakozik, hogy magányos öregeket ijesztget, vagy elszedi, kicsalja a pénzüket. Nem lehet már megbízni senkiben. Jobb félni, mint megijedni…
Csupa ehhez hasonló gondolat kavargott az asszony fejében, és érezte, ahogy szép lassan kúszik fölfelé a vérnyomása. Az erek már hangosan doboltak a halántékán. A félelem a torkát szorongatta, és reszketett, mint a nyárfalevél.
Percekig álldogált így a telefon mellett, és próbálta meggyőzni önmagát, hogy ez az egész csak egy téves hívás volt, minden rossz szándék nélkül, a félelmei azonban keményen uralkodtak józan esze fölött.
„Ha a férjem élne…” – gondolta, mint az elmúlt hét év alatt már számtalanszor. De most sem fejezte be a gondolatot, éppúgy, mint máskor.
Remegő lábakkal indult vissza a szobájába, hosszan elnyúló sóhajokkal csendesítve felzaklatott szívét. Sejtette, hogy ezt az éjszakát ébren fogja tölteni, mert az idegesség, az izgalom nem hagyja, hogy elaludjon.
Éppen csak leült az ágy szélére, amikor odakint, az előszobában újra csörögni kezdett a telefon. A váratlan hangra összerándult az öregasszony, s az ijesztő, sötét képek újult erővel támadtak rá. Nem mert mozdulni, ki sem akart menni, de aztán eszébe villant, hogy hátha a fia keresi. Felkelt tehát, és ismét kiballagott a készülékhez. A keze úgy reszketett, hogy alig tudta felvenni a kagylót.
– Halló – szólt bele bizalmatlanul.
– Jó estét! – csendült egy fiatal nő kedves hangja. – Elnézést kérek, hogy így ismeretlenül zavarom, de az előbb szintén én telefonáltam, tévedésből. Nagyon kapkodtam, mert sürgős dolgom volt, és amikor meghallottam a hangját, meglepetésemben szólni se tudtam, csak lecsaptam a kagylót. Ne tessék haragudni! Nem akartam telefon-betyárkodni, csak borzasztóan ügyetlen voltam…
Az öregasszony, mintha leolvadt volna szívéről a vasmarok, ami addig szorongatta, egyszerre könnyűvé és szabaddá vált. Nem hitte, nagyon régóta nem hitte már, hogy létezik ilyen könnyedség, mint ahogy abban sem hitt hosszú évek óta, hogy létezik még ennyire tisztességes ember, mint ez a leányka, aki most felhívta. Aki azért hívta fel őt ismeretlenül, mert nem akarta, hogy ő nyugtalankodjon miatta. És valóban, ő már nem nyugtalankodik, most már nem…
Teste ernyedten a földre omlott, lelke pedig örömmel szakadt ki börtönéből. Többé nem félt.
– Halló! Halló! Ott tetszik lenni? Ugye nem ijesztettem meg? – hallatszott az aggódó kérdés a vonal végéről, de már senki sem felelt.


+ 8
+ 3