blockish
blockish
Címlap Próza Hamar Beáta Fekete párduc
Fekete párduc PDF Nyomtatás E-mail

 

Idézet a lektori jelentésből: "Egy regény, belső beszédfolyam, párbeszédekkel és visszaemlékezésekkel tűzdelve. Krimi -, pontosabban krimiszerű történet... A történet szövése remek, a sok szereplő mozgatása, a különböző idősíkok közötti számtalan váltás, az emlékek és a jelen közti ugrások nem bicsklanak meg."

Három részlet a regényből:

A pszichiáter leereszti a szemüvegét az orrnyergére, és felette néz rám. Elgondolkodtató a tekintete. Negyvenéves forma ember. Az ujján arany karikagyűrű, a legegyszerűbb fajta, vékony, minta és vésés nélküli, tompán visszatükrözi az asztali lámpa fényét.
– Meséljen a gyermekkoráról. Mindent, ahogy eszébe jut.
Nem díványom fekszem, mint az amerikai filmekben, hanem egy egyenes támlájú, úgynevezett látogatói széknek árusított, karfás alkalmatosságon ülök. Vakargatom az államat, serceg a körmöm alatt a másnapos borosta.
– Ha arra számít, hogy könnyes mesét fog hallani szörnyű gyerekkorról és érzelmi sivárságról, akkor téved. Teljesen hétköznapi történet. Nem is érdemes beszélni róla.
Nézem, nem akarom provokálni, csak figyelem a reakcióit. Jól betanítják nekik, hogyan kell kezelni a konfliktusokat.
Felnyomja az orrára a szemüveget, középen, a két lencsét elválasztó, orron ülő résznél. Olyan, mintha hirtelen megszúrná a szemöldökök közti területet. Ilyet, csak az idióták tesznek, gondolom, más normális szemüveghordók a szárnál igazítják a helyükre. Elnyomok egy mosolyt, észreveszi, de nem fűz hozzá megjegyzést. Az ő feladata most az, hogy szóra bírjon engem, nem hagyja eltéríteni magát. Résen van, figyel:
– Ha nem érdekes, akkor is fontos lehet. Az a célunk, hogy kiderítsük, miért is került ide?
Várakozás telien rám néz, felfelé fordítja a tenyerét a combjain.
Hirtelen harag sűrűsödik bennem, szeretne kisülni egy alapos ordítással. De nyelnem kell, nem adhatom ki magam neki.
– Kicsit nehéz így elkezdeni, nem ismerem önt, és az elmúlt időben rejtőzködő életmódot folytattam. Egy pattintásra nem oldódik ki a gátat képező dugattyú, hogy szabad áramlást engedjen a valós, vagy vélt igazságnak. Annyit azonban elmondhatok, – hogyha hallott már a keleti bölcseletről egy keveset, biztosan emlékszik rá, – hogy nem a Kundalini kígyó okozta a vesztem.
– Tessék? – megütközve néz, megmarkolja a tollat a kezében, hogy el ne ejtse. – Kifejtené bővebben?
Magamban kacagok. Rálépett az ösvényemre, én vezetem tovább. Arcom mozdulatlan, mint meleg nyári éjszakákon az égbolt.
– A Kundalini kígyó az ember ágyékában fekszik összecsavarodva. Erejét, a nemi energiát nem tartottam az ágyékomban. Nem, biztosan nem. A hátgerincem oszlopán, vagy nevezhetjük létrának is, felvezettem az agyamba, ahol teremtő energiává alakult át. Műalkotások, zenedarabok, festmények, regények születnek ebből az energiából táplálkozva. A világ tele van velük, remekművek.
Nem válaszol, irkál valamit egy üres papírlapra, melyet a dossziémból halászott elő, amikor beléptem. Úgy szorítja a tollat, hogy kidudorodnak és megsárgulnak a kézfejében a csontok. Szánalmat érzek szegény iránt. Meg akarom kínozni, hogy megemlegessen. Ez a célom.
Mintha képes volna olvasni a gondolataimban, váratlanul elhárít:
– Nos, kedves László, mára befejeztük. Szólok az őrnek, és visszakíséri. Holnap újra találkozunk. Küldetek önért. Egyébként, elégedett a cellatársával? Nem zaklatja?
– Egyáltalán nem. Sorstársak vagyunk. Az ön kezében volt a jövője, de nem fordított rajta. Épelméjűnek nyilvánította, ezért maximális büntetést fog kapni, minden jel szerint. Több súlyosbító körülmény is ellene szól.
Fixírozom, de makacsul a lapjára szegezi pillantását:
– Csak azt írhatom, amit kivizsgáltam és megállapítottam. Nem nyilváníthatok elmebetegnek egy egészséges embert. – Leveszi a szemüvegét, mintegy feltárulkozásképpen és a szemembe kapcsolja a tekintetét. Szeretné kifürkészni az agyamat.
– Természetesen – mosolygok, ahogy régen szoktam a nőkre. – Megenged egy javaslatot doktor úr? – a kezem már a kilincsen nyugszik.
Bólint, de közben összerázza a papírlapokat, hogy be tudja csukni a dossziét.
– A környezet sivár. Semmi dísz a falakon, csak egy unalmas naptár, koszos függönyök. Ha vallomásra akar bírni, tegye meghittebbé a szobáját. Hogy emléknyomokat idézzen fel, szimulálnia kell az otthon melegét. Arra még gondolni sem merek, hogy az ön élete is ilyen közhelyes lehet, mint ez a szoba.
Nem válaszol, csak néz, kifejezéstelenül. Megérkezett az őr, már kint vár és elvezet.
Vissza a cellatársamhoz. Üres órákat pergetni, végeláthatatlanul, céltalanul tengetni a napjainkat.

Konok homály nehezedik a börtöncellára, szinte áthatolhatatlan a szemnek, csak a képzelet tud átsütni rajta.
Otthon vagyok, tisztán észlelem a lakást felülről, mintha kiléptem volna a testemből, felette lebegek, és mindenre rálátok, az alaktalanság köpenyébe bújva.
Utolsó barátnőm Klári, aki a börtön előtti időkig kitartott mellettem, a konyhában csirkét pirít vajon, aztán egy üvegből piros szószt önt rá és összefőzi. A szósz édes illata bekúszik a szobába, körbelengi a bútorokat, majd utánam jön a hi-fi torony elé, ahol beszippantom. Gyomornedveim működésbe lépnek, felkészülnek a várható étel befogadására, számban is összefut a nyál.
Leteszem a retro CD sorozatom legújabb darabját, most nincs kedven meghallgatni. Cunnie Williems régi, átdolgozott számait teszem a lejátszóba, megnyomom a gombot és az óriási lapos nyelvnek kiképzett tartó szerkezet behúzza a friss zsákmányt, a lemezt.
A barátnőm, orvos egyébként, nem jeleskedik a főzésben, olyan modern nagyvárosi nő eszméit és jelmezeit húzza magára, melyeket nem igazán kedvelek. Önállósult, független, saját magát eltartani képes, barátnőkkel nyaralni és szórakozni járó típus, akinek nem is tudom, miért kellek.
Kapcsolatunk három hónapja alatt nem vettem észre rajta az elérzékenyülést, a gyengédséget, még a szex mámorában is fegyelmezett maradt. Amikor virágot hoztam a születésnapjára és gyertyafényes vacsorára invitáltam, megdühödött. Szája cérna vékonyságúra keskenyedett és megvetően villantotta rám a szemét:
– Romantikus képzelgő vagy, drágám. Fogalmad sincs, mire van szükségem. De a legnagyobb baj, hogy nem is törekszel arra, hogy megismerj. Igyekszel átformálni a saját képedre, aki már nem is én lennék. Ki akarod lúgozni az egyéniségemet.
Egyik kezét a csípőjére tette és furcsán, előre-hátrahintázott a sarkán.
Magamban megbántam az ötletemet, amely egyszerűen és fájdalommentesen vezetett a nők szívéhez mindeddig, és azon gondolkoztam, hogy a zsebemben lapuló parfümöt odaadjam-e neki, vagy egyszerűen eltegyem békésebb időkre, esetleg egy másik nőnek.
– Mit szeretnél, úgy igazán? – érdeklődtem, de már minden meggyőződés nélkül, gépiesen.
Az este zamata elillant, kesernyéssé vált a számban. Legszívesebben kiköptem volna.
– Tényleg érdekel? – felnézett a fotelból, ahová időközben belevetette magát. Fürkészett, mielőtt folytatta:
– Nyaralni veled, hosszú hétvégékre menni, idebútorozni és együtt élni, reggel együtt elindulni. – Kifulladt. Zavart lett, nem várta, hogy a vallomás gát nélkül feltörekszik belőle.
Akkor értettem meg, hogy még a legkeményebb nő is családot akar, tartozni valakihez, csak a sorozatos kudarcok megkeményítik őket és elfojtják az érzelmeiket. Hazudnak saját maguknak és a környezetüknek is.
Éppen ezen a közelmúltbeli eseten töprengek a zeneállvány mellett, amikor vijjogva megszólal a csengő a bejárati ajtónál. Végigkísérem saját magamat felülről, ahogy ellépek a gép mellől, és kifelé fülelek. Tompa neszezés, fojtott hangok, majd meglátom, ahogy a barátnőm az ajtófélfába kapaszkodik, majd megtántorodik, és beleszédül a fotelbe. Két rendőr közeleg, egyenruhásan suhogva, mögöttük egy civil rendőr, feltehetően a főnökük.
– Jó napot kívánok! – köszönt az egyik közeg, a másik kettő néma marad mellette.
Bólintok és elmorzsolom a köszönést. A civil ruhás férfit nézem, szeme szokatlanul kék, áttetsző, mint egy gyermeké. Bőre betegesen sápadt, átlátszanak a karján az erek, ahogy feltűri a pulóver ujját, képletesen nekigyürkőzve a feladatnak, amely előtte tornyosul.
– Letartóztatási parancsunk van ön ellen. Kérem, ne tanúsítson ellenállást, azzal csak ront a helyzetén. A vád ön ellen emberölés. Nem kell válaszolnia a kérdéseinkre, a kollégáim az autóban ismertetik a jogait. Először kihallhatásra visszük, előtte felhívhatja az ügyvédjét. Mindenképpen javaslom, hogy szerezzen védőt magának.
A barátnőm, Klári szája elé tartja a kezét és letörli a szeméből előszivárgó könnyeket. Nem is tudtam, hogy ennyire gyenge, az első nehézségtől megtörik, máris feladva a küzdelmet.
Átsütnek a gondolatok a fejemből a felettem figyelő alaktalan testbe.
A barátnőm saját magát siratja, elnapolt boldogságát, mert lávaként kitört önvallomása után beláttam, hogy ideje ideköltöznie. Ellenállásom hirtelen megtörése nem kizárólag annak szólt, hogy érzelmileg annyira áhítoztam volna a közelségére, hanem annak, hogy úgy véltem, káros énem pusztulásba sodró cselekedetei megakadnak, ha állandó felügyelet alatt leszek.
Már meg is beszéltük a költözködés pontos idejét, előtte, pedig négy napos hosszú hétvégére invitáltam, tudomásul véve álságos utálkozását a romantikus városok iránt, Frankfurtot választottam.
Határtalanul elégedett volt, élete nyugvópontra érkezett, úgy érezte, felvállalom harmincöt évével, elvált keserűségével egyetemben.
A rendőrök megjelenése szétzilálta a szépen felvázolt csendélet kontúrjait, elmaszatolta a festéket a gondolatban festett remekművön, piszkosan kihúzva az olajfestéket még a festőállványra is.
Nem szóltam, csak nyújtottam a csuklómat. Éltek a lehetőséggel, megbilincseltek. Ezek szerint veszélyes vagyok, és a szökésemtől kell tartani.

Próbálom felvidítani a zárkatársamat. Idétlen, cinikus viccet mesélek neki:
– Tudod, hogy védekezett az apa és anyagyilkos férfi a bíróság előtt?
Tompa tekintettel néz rám, szinte nem is figyel. Végül, mikor már azt hiszem, nem is jutott el hozzá a kérdésem, megrázza a fejét.
– Tisztelt Bíróság! Az utolsó szó jogán, kérem, vegyék figyelembe tettem elbírálásakor és a büntetés kiszabásakor, hogy apátlan, anyátlan árva vagyok!
Felvihogok, a belépő őrrel egyetemben, de az anyagyilkos nem értékeli a viccemet. Teljes erejével belecsap a párnájába és ráhanyatlik. Zokog talán? Nem, csak hörgésszerű hangokat ad ki. Mintha kötél szorongatná a nyakát, amint a hóhér megfojtja hátulról, egy kivégzőoszlophoz kötözve. Középkori történetben olvastam valahol. Nem lelógatva, mint a modern korban tették.
Elszúrtam, gondolom, és nem keresem a társaságát. Hagyom, hadd keseregjen. Talán könnyebb lesz neki. Vajon megtisztul utána?
Én nem érzek megbánást, és ha visszatekerhetném az időt, mint a magnón a szalagot, ugyanezt az utat járnám be. Változtatás nélkül kiosztanám a szerepeket, és magamnak szintén az igazságtevő-gyilkos figuráját adnám. A megbánás a gyengék mentsvára. Utána a háborgó, soha meg nem nyugvó lelkiismeret követelőző zokogása visszhangozna a lelkemben. Ki sem bírnám.
Szerintem, úgy a legjobb, ha az ember eltervezi a tettét, mindent aprólékosan felépít, számol a buktatókkal és a kudarc lehetőségével. A számvetés elkészülte után mérlegeli, hogy érdemes-e belefognia a megvalósításba. Ha igennel szavaz saját magának, már nem szabad visszafordulnia. Meg kell valósítani, mint egy csodálatosan megkomponált zeneművet sem lehet veszni hagyni, hogy csak az ember lelkében csendüljenek fel a dallamok. Meg kell osztania másokkal.
Az orvos rám néz, ahogy ezeket fejtegetem. Nem szól, csak írogat a papírjára. Minden nap regélek neki valamit, amivel, érzésem szerint kiforgatom moralitását a négy sarkából.
– Olvasott valaha elmebetegségekről? – kérdezi és leveszi a szemüvegét. Tisztogatni akarja, de rám kapja a pillantását, mielőtt hozzáfogna. Látni szeretné, hogy kihasználom-e látszólagos vakságát, és hazudok-e?
Rámosolygok. Murillo az angyalkáinak festett ilyen áldott, szeplőtlenül tiszta gyermeki arcot, amelyet, mint álarcot, most magamra öltök.
– Miért, ön szerint kellett volna? Diagnózis felállítása saját magamról? – összekulcsolom, és az ölembe ejtem a kezemet.
Kettéhajtja és elteszi a fehér zsebkendőt. Túl gondos, precíz ember, ötlik fel bennem.
– Tudja László, én mit gondolok?
– Izgatottan várom, hogy megossza velem, kedves doktorom. – Gúny villan a szememben, pedig a kezében vagyok. Ő dönt, hogy miként alakul eljövendő életem.

– Nos, a véleményem az, hogy ön egy remek színész. Átlagon felüli intelligenciával rendelkezik, bár megpróbált egy pár kérdést direkt elrontani a tesztben, de vesztére, a nehezebbeket könnyedén megoldotta, a könnyebbeket, pedig veszni hagyta. Láttam a munkamódszerét, az intelligenciateszt írásakor videó felvételt készítettek a kollégáim. Rögzítettük az arcán a mérlegelést, a ravaszkodást. Ön egy kiváló agy, László. Nem enged a nyomába senkit, a letartóztatását megelőzően is csak egyetlen apró hibát vétett. Nem tudta mindenhonnan eltüntetni a nyomokat. Igazán értékelem a mentális képességeit. Mindazonáltal, biztos vagyok benne, hogy az ön kettős személyiségére, tudathasadására vonatkozó burkolt utalásai arra irányulnak, hogy én, mint orvos szakértő mondjam ki a diagnózist. Ön csak segít nekem ebben, rávezet, manipulál. A probléma ott türemkedik ki, hogy egy pár, igazán szignifikáns helyzetben nem úgy reagált, mint a hasadt személyiségűek általában. Ez a véleményem, de a vizsgálat még nem zárult le. Várom a további lépéseit, mert biztos vagyok benne, hogy meg akar győzni a közeljövőben arról, hogy ön elmekórtani eset.
Hátradől a székén, és engem figyel. Látom a szemében a komisz, provokatív fény felvillanását.
Mosolygok, kivillantom fehér fogaimat, melyek a nők szerint olyan szabályosak és erősek, mint a ragadozó állatoké.
– Ha éppen tudni akarja, egy cseppet sem érdekel a diagnózisa. Ha nem fogom bírni a börtönt, éhségsztrájkba kezdek és a börtönkórházban kényelmesen táplálni fognak. Aztán majd csak meghalok. Nem érdekel a jövőm. Elvégeztem a feladatomat, a küldetésemet, ez a fontos. Próbálhat az ügyes kis ügyvédem bármit, a barátom, aki szintén ügyvéd, hiába keres külső támogatást, kiskaput, egy fabatkát sem érdekel. Volt pénzem, kényelmes életem, sikereim az üzleti életben és a nőknél. Mi mást akarhatnék? – előre dőlök, és a szemét keresem, egybekapcsolódunk.
– Középkori mércével, már idős embernek számítok – folytatom. – Utódokat nem akarok nemzeni, erre a világra felesleges. Annyi degenerált vadállatot ismertem meg itt a vizsgálati időben, hogy nem kívánom kitenni majdani gyermekeimet az ő kényük-kedvüknek. Magvam szakad, igen, ez a helyes kifejezés. A kínaiak valósággal rettegnek, ha nincs fiúörökösük, nincs aki a temetésen méltón képviselje őket. Ott ez nagy szégyennek számít. Engem már semmi sem érdekel. Mint ahogy ezt egy híres bűnöző mondta, a rendőrök és a rosszfiúk összehasonlításakor, nem teljesen mindegy, hogy melyik oldalon állsz, amikor az utolsó pillanatban rád mered a pisztolycső? Tegyen belátása szerint, írjon rólam, amit csak akar. De most szeretnék visszamenni a szobámba, bocsánat, a cellámba.
A doktor nem válaszol, csak megnyomja az őröket hívó csengőt. Elvezetnek.

A regény kiadásra vár! Érdeklődni lehet: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.  címen.


+ 4
+ 0