Öledben fekszem, félgömb a világ. Barna-zöld árnyéknak szélirányba hajló, hallgatag fasor ad kócos koronát. A görbe ágak közt nekibuzdul a fény, s egész a vízig szalad. Barna hullámokon szilánkokká törik. A meder lustán dajkál hatalmas halakat. Mohos-sötét uszadék víz-nyalta foltja a meleg homokban. Az égkéket fehér oldja: orrot csiklandó, habos kaszatok. Úgy rejtik szemeim a képet, mint kölyök- zseb száz kis kacatot. Most egy vagyunk a parttal, egész- ben a rész. Tán általad érzem (halvány bizonyosság): ma, én, itt – 'honn vagyok...
+ 3 + 0 |