blockish
blockish
Estefelé PDF Nyomtatás E-mail

Szennyes az ég, a horizont este
fogat villantó sűrű láp,
leszáll a köd a dombokon,
a messziség húzza, megy, tovább.

Az éj ébred – a Hold leszól,
fényében úsznak a szellemek,
a lomb alatt futóhomok,
mögötte lápok, tengerek.

Kásás a táj, s a látkörön
gőzöl a láp, ahogy a vér
kibuggyan kéklő cső-erén,
szomjas a sötét, inni kér.

Inni kér, az ember megáll,
ébred a csönd, s a tengerig
repülve űrnek fénycsövén,
repült, zuhant a kőzetig.

Indulni kell, tovább, tovább!
Az út szélére szellem ül,
az ember áll – leszól a Hold
s aranyló fényben megfeszül

az óriás, s most újra csend,
az ösvény szélén emelkedik,
hegyek között az ember áll,
repül, zuhan a fényekig.
 
Most csend, némán ereszkedik,
vállához ér egy száraz ág,
leszáll a Hold a dombokon,
az útnak vége, nincs tovább.

Nincs tovább, a horizont
érdes szakállú esti füst,
mögötte lápok, tengerek,
kezében kristály – színezüst.

Indulni már! Az éj figyel,
fényében úsznak a csillagok,
az ember áll – leszól a Hold:
sötét van, fázom, meghalok.

A Hold halott, csendesedik,
kibontja fátylát a félelem,
s riadtan néznek szerte szét,
az ember megáll – védtelen.


+ 2
+ 2